Alvilági Iroda

2. Luke

< Az iskolában >

Mindenki a barátaival beszélget, míg én a padra dőlve gondolkodom. A tegnap olyan, mintha csak egy álom lett volna. Egy ijesztően valóságos álom.

„Köszöntelek az Alvilági Irodában! Embereknek segítünk szellemproblémákkal."

Alvilági Iroda.

„Ha segítesz nekem háromszor, az adósságod letudva."

A szellem, akit a többiek csak Főnöknek hívnak. Mit fog akarni, mit csináljak?

„Sok bűn van, amit vissza kell fizetnem."

„Eddig a szörnyekről gondoskodtam."

Vajon a munkám azokról a szörnyekről fog szólni? Ijesztő lényeket kell elkapnom? Már attól is reszketek, ha belegondolok, tegnap majdnem elkaptak. És most önként menjek velük szembe? Csakhogy ők nem fognak úgy elmenekülni, mint ahogy én tettem.

Mély levegő. Még nem is tudom, mit kell majd csinálnom, felesleges felidegesítenem magam. A legjobb lenne, ha oda se mennék. Elbújok, amíg el nem felejtenek. Rajtuk kívül úgysem tűnne fel senkinek, hogy nem vagyok itt.

– Azta, Luke! Úgy nézel ki, mint egy zombi! – hördül fel Oliver.

Luke lepakolja cuccait, miközben én próbálok ráolvadni a padra.

– Megint nem aludtál? – kérdi tőle Joy.

– Fogjátok be, a fejem majd' szétmegy tőletek – sóhajt Luke, és lerogyik a székére. – Idegesítő álmaim vannak.

Idegesítő álmai vannak? Olyanok, mint az én rémálmaim?

– Álmok? – kérdi Oliver meglepetten. Én sem gondoltam volna, hogy Luke álmok miatt gyötrődik. De előbb-utóbb mindenkit utolér a sorsa. A rengeteg gyerek, akit megalázott...

Utálom, hogy alig egy méter választ el minket egymástól

– Sosem látok semmit, de hallom, hogy valami kaparja az ajtómat. Mintha Kitty lenne az.

– Luke, Kitty meghalt – mondja Joy kedvesen.

Kaparászó hang? Kitty, a macskája meghalt? Nem is tudtam, hogy volt háziállata. Főleg macskája? Hozzá inkább egy farkaskutya illene, amit szájkosárral sétáltatna.

– Szóval ezért vannak rémálmaid? – nevet fel Oliver. – Egy macska miatt?

– Maradj csendben! Mondtam, hogy szétrobban a fejem. – Hangja sértődötten cseng.

Macska. Macska. Egy szellem! Felkapom a fejem, és Luke-ra nézek. Erről beszélt Főnök is. Egy szellem kísért az álmában.

– Mit nézel? – mordul rám.

– Én? – kérdem ijedten.

– Te vagy az egyetlen, aki engem néz! – értetlenkedik. – Azt hiszed, ez vicces?! Tudod olyan, mintha haldokolnék. És te úgy gondolod, hogy ez vicces? Mi?!

– N-nem, én csak... Egy szellemről beszéltél, szóval azon gondolkodtam...

– És? – vág közbe. – Azt gondolod, ez vicces? Hogy milyen eget rengetően érdekes az, hogy félek a szellemektől?

– Nem – motyogom.

– Nem is szoktál beszélni, és most meg ezt nyögöd ki? – kérdi vöröslő arccal. Nem merek a szemébe nézni, ezért inkább az asztal kopott sarkát figyelem.

– Én nem ezt mondtam! – szólalok meg remegő hangon. – Csak azon gondolkodtam, hogy m-mi lehet ez az egész. – Nem mond semmit, csak szomorúan mered maga elé. – Bocsi!