Passzolom!

Shanica

-Szia, Kincsem! - kopogott be a nyitott ajtón Anya. - Képzeld beszélte az orvosokkal, még egy vizsgálat és hazajöhetsz velem!

-Értem. - dobtam le a könyvemet a gipszem mellé. - Ennek a regénynek semmi értelme!

-Szia Nagylány. - totyogott be Shitaru Toshiko miközbe egy adatlapomat futotta át. - Ó, Kiumra-senpai. Örülök, hogy újra látom.

Shitaru Toshiko. Egy gyakornok az orvosi karnak. Mellém osztották ki, hogy segítsen nekem a gyógyulás során. Fekete haja állandóan a szemébe és szemüvegére lógott, és bárhányszor szóltam neki, nem igazította meg. Iszonyatosan zavaró. Mindig fontoskodóan tett-vett körülöttem, mitha egy kis baba lettem volna, aki bármelyik pillanatban összetörhet. Az igaz, nagyon jó társaság, soha nem unatkozok. Mindig megnevettet, még a legelső napokon is, mikor semmi kedvem sem volt emberekkel egy helyiségben lenni, nem hogy nevetni, vagy beszélni velük.

-Úgy szintén. - fordult a fiatal férfi felé az Anyám. - Shitaru, mindig meglep, hogy milyen fiatal.

Ritka számba megy, hogy Shitaru elpirul, mint most. Fekete frufruja és a lapok mögé bújt a mosolyaink elől. Zavartan krákogott néhányat, majd feltűnően olvasni kezdett. - Kimura gyorsan gyógyul, egy kisebb vizsgálat után elengedünk, de még körülbelül egy hónapig vissza kell járnod fizikoterapeutához. Ahogy elnézem nagyjából két hét múlva levehetjük a gipszet és akkor kapsz egy comb-térd ortézist, ha megfelel. - csukta össze a mappát. - És persze én leszek a fizikoterapeutád.

-Jaj, már azt hittem, hogy megszabadulok tőled. - sóhajtottam drámaian.

-Soha! - kacsintott le, majd mikor realizálta, hogy az Anyám is itt van, moderálta magát és bocsánatot kérve kislisszant az ajtón.

-Érdekes gyakornok. - sandított ki a folyosóra Anya.

-De kedvelhető, sokkal jobb, mint a többi üresfejű. - rántottam meg a vállam. - Meddig maradsz, Anya?

-Talán zavarok? Nem fogok maradni. A főnököm hívott. - nyomott egy puszit az arcomra, majd ő is elment.

 Néhány másodperc elteltével Shitaru sonfordált vissza hozzám. - Nem utált meg az Anyukád?

Hangosan felnevettem. - Ugyan miért tette volna?

- Igazad van, és elragadó vagyok. Nincs olyan ember aki nem kedvelne, kivéve.. - elgondolkodott, majd hozzátett egy nevet, aztán még egyet és még egyet, míg végül vagy ötven nevet fel nem sorolt. Én meg végig csak nevettem.

-Talán mégis van egy-két személy - vakarta meg a tarkóját.

-Inkább segíts! - szóltam neki, mert közben megpróbáltam átmászni a kerekes székembe, de félúton megakadtam.

-Hogyne, megyek már! - óvatosan megemelt és áthelyezett a fekete guruló eszközbe. Felpolcolta a törött lábamat és megigazgatta a hátam mögötti párnát, amint elvette a székről a kezét én már lőttem is ki magam a folyosóra, ahol tucatnyi ápoló sietett a dolgára. Bármennyi erő volt a karjaimban nem sikerült megszöknöm a Shitaru aggodalmas kezei közül. Hiába próbálkozom mindig elkap a nagy forduló elől. Pedig olyan jó érzés csak gurulni és gurulni, miközben a csendes falak visszavernek minden apró zajt.

-Kimura, akárhányszor megpróbálhatod, és gyorsabb leszek, mindig! - suttogta a fülembe, mikor elkezdett ő tolni engem. Szinte láttam magam előtt a kaján vigyorát.

-Nem hagyod, hogy szórakozzak! - huppantam bele csalódottan a karfák közé.

-Bocsánat. Remélem majd ki tudlak engesztelni. - kuncogott mögöttem, mire én hátra csaptam a kezem és eltaláltam a fejét. Pillanatokkal később valami élesen koccant a tükörsima felületű padlóval