Passzolom!

Shanica

-Mehetünk? - szedtem fel a jegyzeteimet. Annyit írtam, az elmúlt hetekben, hogy szerintem ízületi gyulladást kapok. Hihetetlenül gyorsan elment az első hónap.
-Felőlem igen. - nézett még egyszer körbe Junko, nehogy itthagyjon valamit. Apropó barátnők, mindannyian külön osztályba kerültünk. Természetesen Junko a legjobb osztályba, azaz első évfolyam ötödik osztályába került, én a hármasba, Astuko pedig az egyesbe. Az utolsó órám után mentem megkeresni Junkot a sajat tantermében. Majd Atsukot kerestük meg. Nagyban beszélgetett egy osztálytársával. Már a folyosó végéről lehetett hallani a kacaját.
Atsukonak tipikusan három típusú nevetése van. 1: a kicsit lesajnáló, gonoszkás nevetgélés, bár ez inkább csak egy kicsi mosoly szokott lenni. 2: az ön felett nevetés, amikor egyszerűen jól érzi magát és boldog. Végül a harmadik, a "helyes fiú van a közelben" viháncolás. Na, a mostani egyértelműen az utolsó volt.
-Ezt nem hiszem el! Máris?! - suttogta megtörten Junko.
-Azt hitted, hogy több időt kapunk a normális Atsukoval? - derültem a gondoltán.
-Őszintén? Igen, abban reménykedtem, hogy enyhen nyugisabb évünk lesz. - sóhajtott egy nagyot.
-Gyere, ismerjük meg az új szerencsétlent! - karoltam bele az elszomorodó Junkoba.
-Áhhh, rendben. De ajánlom neki, hogy tényleg helyes legyen. - adta be a derekát, majd elslattyogott az ajtóhoz. Szép lassan én is követtem, de fejben teljesen máshol jártam.
-Lányok, bemutatom, Hinata Shoyot és Kageyama Tobiot.
-Tudom. Kageyamaval egy osztályba járok. - bólintottam, amikor felismertem a komoly fiút.
-Fiúk, ő itt Kimura Shanica és Takeni Junkot. - lépett mellénk, amit beléptünk a küszöbön. - A srácok is röplabdáznak, látták is a legelső edzésünket.
-Waaaa, te vagy az! - tátotta el a száját az alacsony vörös hajú gyerek, emlékszem, sokszor láttam Kageyamával a folyosón.
-Igen, én? - húzódtam egy kicsit arrébb, mert nagyot ugrálva kiabálni kezdett olyan szavakat, hogy : Wohaaa, Huuuuuh, Waaaaaa és ezek értelmetlen kombinációit.
-Barom, Hinata, te rohadék! Ne támadd le így az embereket. - rivallt rá teljes hangerőből a komor fekete hajú.
-Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak, te szemét! - ugrándozott tovább, csak azért is.
-Idióta! - csapott a homlokára Kageyama. - Elnézést kérek érte!
-Ugyan, semmi baj! - ráztam meg a fejem.
-Ti is edzésre mentek? - csillogott Hinata nagy szeme.
-Igen. - bólintott Junko, aki eddig meglepően csöndben állt mellettem.
-Nagyszerű, akkor menjünk együtt! - lépett az ajtó felé Kageyama.
-Együtt? - csuklott el Juno hangja.
-Ahogy mondod! Mostantól hétfőn és pénteken a fiú meg a lány csapat együtt edzenek, hogy tanuljanak egymástól. Hát nem csodálatos?! - vigyorgott Hinata, majd elrohant a folyosón, amint kiléptünk az osztályból.
-Hinata, te rohadék. Várj meg! Csaltál, hamarabb indultál! - ordított utána, Hinata válaszolt is valamit, de azt már nem hallottuk, túl messze voltak. És a törpe el is esett valamiben, meg kell hagyni, nem mindennapi ez a kis fickó, jellemre és kinézetre sem.
Junko a fejet fogva ballagott a jobbomon.
-Minden rendben? - kérdeztem félénken.
Junko felemelte bágyadt arcát, aztán bólintott és gyorsabb tempóra fogta magát. Szinte rohanni kellett, hogy beérjük őt. Az utóbbi tizenhat évben, amikor Junkonak valami baja volt, és faggatni kezdtük, akkor csak rosszabbodott a helyzet, így csak várnunk kell, míg magától mondja el.
-Shanica, neked nem baj, ugye? - tette fel ezt a kérdést a semmiből Atsuko.
-Ugyan mi?
-Hát, az, hogy a fiúkkal edzünk.
Csak most esett le, hogy mit is mondanak.
Basszus! Már csak ez hiányzott!
-Francba! -csaptam a homlokomra. -Inkább siessünk mi is, nehogy elkéssünk!

Bármennyire is siettünk mi értünk be utoljára az óriási csarnokba, valamennyien ránk várt.
-Na, hogyha itt van mindenki, akkor elkezdeném!- emelte fel a hangját Ukai edző, hogy egytől egyig hallják a körülötte állók.- A két csapat összejátszása nem véletlen. Elég sokat foglalkoztam az edzés tervekkel a nyáron. És arra jutottam, hogy hetente kétszer közösen foglak titeket edzeni, nehogy az egyik csapat lemaradjon. Érthető voltam?
-Igen!- kiáltott fel az összes diák a terembe, majd szétszéledtünk, hogy bemelegítsünk. Ámde én még mindig a hajamat igyekeztem összefogni, de nem ment, folyamatosan kicsúszott, vagy kimaradt egy tincs. Hirtelen mögém lépett valaki és segített kontyba fogni a kusza fürtjeimet.
-Uramisten, egyedül nem ment volna. Köszö...-kezdtem hálálkodni, azonban megakadt bennem a szó, amikor megláttam, hogy ki is a megmentőm.- Azumane.
-Kimura. -biccentett pirosas fejjel.
-Köszön...Köszönöm szépen. - próbáltam újra, ezúttal sikeresen.
-Igazán nincs mit. Tudom milyen érzés szenvedni a hajaddal.
-Mégis mit keresel itt?- szegeztem neki a kérdést kicsit durvábban, mint ahogy terveztem.
-Közös edzés van!- nevetett fel kínosan Azumane.
-Nem, mármint- ráztam meg a fejemet, amint leesett miként értette félre a kérdésemet.- Miért beszélsz velem, miért vagy itt, mellettem?
-Hát, nem is tudom- vakarta meg a tarkóját, miközben hangyányit elpirult - gondoltam lenne kedved eljönni velünk az állatkertbe. Ha szeretnél hívhatsz még valakiket.
-Állatkert?- enyhült meg az arckifejezésem és majdnem elnevettem magamat, mert elképzeltem, ahogy az állatsimogatóban kergeti a fiúkat egy kecske.
-Na mit mondasz? -idegeskedett Azumane, valószínűleg attól tartott, hogy csúnyán visszautasítom. Így, hogy ne könnyítsem meg a dolgát, csak annyit mondtam, hogy:
-Még átgondolom.- Tudom nem volt szép tőlem, hogy ezt tettem vele, de Ő pedig felkavarta az agyamat.
Átszlalomoztam a földön nyujtó diákok között, közben a tekintetemmel kerestem Atsukoékat.
-Csajok, nemsokára állatkertbe megyünk.- jelentettem ki és elkezdtem nyújtani.
-Hogyan?- emelkedett fel Junko. Elmeséltem nekik, hogy mit kérdezett tőlem Azumane, mire ők ujjongva biztatták, hogy mondjak igent.
-Talán, majd. Nem akarok egyből rámászni. - vontam meg a vállam.
-Na, ez nem igaz. - vágta rá kapásból Atsuko.
-Jó, lehet, hogy tényleg nem az - rándítottam meg újra a vállamat, bár most már mosolyogtam is.
-Akkor megyünk. - jelentette ki érvényesen Atsuko.