Passzolom!

Asahi

Nyugodtabban lépkedtem a várakozó felé, hogy értesítsem a lányokat a nagy hírről.
-Azumane, mi történt? - bámult rám kerek szemmel Takeni.
-Felébredt! - igaz, még nem tudunk semmit, de már boldogabb vagyok. A hír hallatára a Takeni és az eddig pihenő Matsuda felpattant és Shanica üveg ajtajához rohantak. Éppen kopogni készültek, amikor egy őszülő orvos lépett ki. Bentről csak kínkeserves sírást lehetett hallani, ami miatt megállt bennem az ütő. A két lány összenézett, és inkább úgy döntöttek, hogy most nem lépnek be. Ígyhát elhátráltak, majd a szemközti falnak dőltek.
Ugye nem történt semmi rossz? Mármint biztos van valami. De semmi olyasmi, ami nem gyógyítható, igaz? Remélem nem kerül életveszélybe Shanica. Mi van ha megutál? Végülis miattam került ide. Nekem kellett volna figyelmeztetnem! Az én hibám minden! - több gondolat is futott végig az agyamon az elmúlt fél percben. Ezek az őrjítő elméletek a pánikoláshoz vezettek. Éreztem, ahogy egyre nehezebben veszem a levegőt. Matsuda  érdeklődve figyelt, mire én csak legyintettem és elbotladoztam a folyosón. A szívem ritmus nélkül dobogott. Pólómat markolászva kerestem egy csendesebb helyett, ahol senkit sem zavarok. Mélyeket nyeltem a levegőből, bár nem segített sokat.
Kellene a gyógyszerem!
-Tessék! - nyújtott felém egy jégakkut egy kéz. Hálásan vettem át. A hűs tárgyat borzongva szorítottam a tarkómhoz.
-Köszönöm! - nyújtottam ki a nyakamat. Felnéztem és Takeni aggodalmas szemeivel találtam szemben magam. Szomorúan sóhajtottam egyet. - Mit keresel itt?
-Az igazán fontos az, hogy te mit keresel itt! Ha beteg vagy menj haza! - tette csípőre a kezét. Az eddig mindig csendben lévő lány most mérgesen oktat ki a megbetegedés veszélyeiről. Ijesztően hasonlít Sugara.
-Takeni, nyugi! Nem vagyok beteg. - S amint kimondtam megszédültem, így le kellett ülnöm a földre. - Mármint nem olyan beteg.
-Akkor mi a baj? - telepedett le mellém.
Nehezemre esett elmondani, de végül belevágtam, hisz mégiscsak bízok ebben a lányban. - Ezt csak a szüleim, Daichi, Suga és Noya tudja, és arra szeretnélek kérni, hogy te se add tovább.
-Ez csak természetes! - bólogatott.
-Hú, hát jó. - Azt hittem, könnyebb lesz! - Én…. Én pánikbeteg vagyok.
Nem mertem Takeni szemébe nézni, mert féltem, hogy valami olyasmit látnék az arcán, ami összetörne. De Takeni ahelyett, hogy ítélkezett volna csak ennyit kérdezett:
-Hogy történt? - ölelt át és a hátamat simogatta. - És mióta?
-Körülbelül öt lehettem, amikor láttam a nagyapám balesetét. Az orvosok azt mondták az akkori pánik mennyiség kihathat az egész életemre, de nem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben. - a fejemet lelógattam és a bőrkarkötőmmel babráltam.
-Tudom, nem rám tartozik, de Shanica tudja? - tette fel a kérdést, amit perpillanat a legkevésbé szerettem volna hallani.
-Nem, nem tudja. Van elég baja, és azok is miattam. Nem akartam még több problémát okozni. - ráztam meg a fejem csalódottan, majd újra ráraktam a jeget, ami már félig kiolvadt.
Takeni mondani akart valamit, de a telefonja közbeszólt, mire ő elnézést kérve felállt mellőlem és elment beszélni.
Zaklatottan döntöttem a hátam a hűs falnak. Lehunytam a szemem és meg nyugtattam magam. Néhány perc múlva felkeltem én is parkettáról és a Sürgősségi felé vettem az irányt, vissza Shanica szobájához.
Lassan sétáltam, a lehető legkésőbb akartam odaérni. Szinte centinket haladtam csak. Jobban belegondolva nem is értettem, hogy miért nem akarok Shanica mellett lenni. Hiszen szeretem őt!
Rögtön gyorsabbra fogtam a tempót, majd mikor az ajtajához értem mégis megtorpantam. A kilincshez nyúltam, de megálltam a mozdulatban.
Mi van ha Shanica is engem fog hibáztatni? - megráztam a fejemet, hogy elűzzem a rossz gondolatokat, majd benyitottam. Shanica az ágyon feküdt, az arca könnyes volt és a plafont bámulta.
-Szia! - szóltam halkan, nehogy megijesszem. A lány felém pillantott, de volt valami az arcára írva.
-Nem akarok senkivel sem beszélni! - fordult el. Nem nézett a szemembe.
-Rendben, akkor nem beszélek. - feleltem, ezután leültem az ablakba és elindítottam a kedvenc dalát.
-Honnan tudod, hogy ez a kedvencem? - szipogta halkan, még mindig nem rám nézve.
-Takeni mutatta, gondoltam örülnél, hogy hallasz valami ismerőset, ha már…- itt elakadtam. Nem tudnám úgy befejezni, hogy ne bántsam meg.
-Ha már rokkant vagyok? - förmedt rám. - Tudsz te egyáltalán valamit rólam? Nem, nem tudsz semmit. Ha ismernél, tudnád, hogy minden meccs előtt ezt hallgatom, hogy ritmusba jöjjek. És most már nem játszhatok többet az orvosok szerint. Már csak egy röplabdát kellene az ágyamra raknod, és akkor teljes lenne a kép, hogy kiröhöghess.
-Shanica, eszem ágában sincs kinevetni. Nem tudtam pontosan, hogy mit jelent ez a dal neked! - próbáltam magyarázkodni.
-Inkább menj! Menj ki.
-Shanica, kérlek. - Még mindig nem fordul felém.
-Asahi, menj! Hagyj békén. - Hangja már-már parancsoló volt, nem akartam ellent mondani neki, így kisiettem a várakozóba, és megkerestem Shanica szüleit.
- Bloom-senpai. - léptem az őszülő afro-amerikaihoz. A férfin látszott a szomorúság, szinte kézzel lehetett fogni. A feleségét a karjaiban tartotta.
-Azumane - fordult meg az aggódó apuka.
-Mi mondott az orvos? - Szinte követelőzve beszélek hozzá.
Sóhajtott egyet, majd beletúrt a rövid göndör hajába. - A lányom nem folytathatja a röplabdázást.
-Nem, az nem lehet. - ráztam a fejem. - Maguk is tudják, hogy Shanica élete a pályán van.
-Fiam, - fogta meg a karomat Shanica anyja a törékeny kezével - mit sem szeretnénk jobban, hogy minden úgy legyen, ahogy volt, régebben.
-Biztos vagyok, hogy Shanica nem adja fel. Újra játszani fog! - Garantált, hogy ismét a csapatban legyen, és megnyerjék a meccseket. - Bocsánat, mennem kell.
Illedelmesen meghajoltam és lábaimat kapkodtam hazafele.

Hogyan tudnék segíteni neki? - ezen agyalva léptem be a kapunkon, ahol Luna boldogan ugrott a nyakamba. Elkeseredetten léptem el mellőle, majd kinyitottam a bejárati ajtót.
-Nii-chan? - kiáltott ki az étkezőből Amaya. Mosolyt erőltettem az arcomra miközben odasétáltam a húgomhoz. Persze ő kis gyerekekhez méltón kiszúrta, hogy szomorú a szemem, és nem is köntörfalazott, megkérdezte.
-Csak hosszú napom volt. - Majd arcon pusziltam édes anyámat, és köszöntem apámnak is.
-A lány, akihez minden nap bemész, felébred, igaz? - tette le a villát Apa.
-Igen. - sóhajtottam, és szedtem magamnak a vacsorából.
-Nem jó hírek, ugye? - törölte le Anya Amaya arcáról a kaja maradékot. 
-Van az is, de nem azt mondták az orvosok, hogy végül minden rendben lesz. - Nem voltam éhes, így csak turkáltam az ételben.
-Asahi, egyél is valamit. Két hete alig eszel. És nemsokára edzőmeccsed lesz a Nekomával.- szúrt le az Apám a villával felém mutogatva.
-Hidd el, én jól vagyok. - mondtam, majd felkeltem a székemből. - Most már felmegyek, jó éjszakát!
Még láttam, ahogy Anyum szólni akart, de Apám lecsitította és hagyta, hogy felkapaszkodjak a szobámba. Fáradtan dőltem le az ágyamra. Lassan mozogva feltettem a fejhallgatómat és elindítottam az egyik lejátszási listámat. A plafont bámulva gondolkodtam, de semmi újra nem jutottam. Bekapcsoltam a telefonomat, végig görgettem a helyi hírfolyamot. Szinte minden második hír a balesetet szenvedő tinédzser lányról szólt. De volt itt más is. A Karasuno Középiskola női csapat lejátszotta az első edző mérkőzését a Wakutani South Gimnázium játékosaival és az röplabda csapat edzője az nyilatkozta, hogy meglepődtek a csapatunk erősségén. Ezen mosolyognom kellett.
-Erősebbek lettek volna ha Shanica is ott van! - motyogom, majd kikapcsolom a zenét és félre dobom a telefonom a fejhallgatóval együtt. Inkább elmegyek tusolni. A félhomályba összeszedtem a holmimat és elcsoszogtam a fürdőig. Magamra zártam az ajtót. A villanyt felkapcsolva hunyorogtam, óvatosan áthúztam a fejemen a gyapjú pólómat, ugyanis a Aobajohsai gyakorlati mérkőzésen egy kicsit becsípődött egy izmom az első ütésemnél. Kinyitottam a csapot és megtámaszkodtam a mosdókagyló szélébe. A hideg víz permetként spriccelt fel a csuklómig, lehajoltam és megmostam az arcom. Felegyenesedtem és a vizes kezemmel hátra simítotam a hajgumiból kiszabadult tincseimet. Sóhajtva beléptem a zuhanyzóba és borzongva léptem be a meleg sugár alá.
Vajon minden rendben lesz?