Passzolom!

Shanica

-Már elindultam haza, bratyó! Nem kell nyaggatni. - vettem fel unottan a telefonomat.
-Rendben. Csak elég sötét van már. - aggodalmaskodott Chinatsu. - Egyáltalán, kivel voltál?
-Jaj, hagyj már. - vigyorogtam. Reméltem, hogy nem hallatszik a hangomon, hogy mennyire boldog vagyok.
-Oké, ki miatt vagy ilyen boldog? - Francba.
-Hagyjuk ezt. - legyintettem. Csak ne kerdezősködjön tovább.
-Az a hosszú hajú srác miatt van, igaz? - Hogy tud így beletrafálni?
-Igen, Asahi miatt. - ismertem be, mert teljesen értelmetlen lenne tagadni.
-Ugye nem bántott meg?
-Bratyó, ha megbántott volna, hogy lehetnék boldog? - értetlenkedtem, majd felnevettem a hosszú csönd hallatára, ami azt jelezte, hogy Chinatsu nem gondolta át teljesen, mielőtt beszélt.
-Jól van na. - morgott a telefon másik oldalán. Chinatsu motyogott még valamit, de már egy sokkal hangosabb zúgásra és kiabálásra lettem figyelmes. Oldalra fordultam és csak annyit láttam, hogy villám sebességgel közelednek felém törmelékek. A legtöbb mellém csapódott be, de volt olyan, ami a combomba, a mellkasomba és a végtagjaimba. A fájdalom lebénította az érzékszerveimet. A lábam megbicsaklott, a fejem a betonnak ütődött. A látásom homályosulni kezdett. Hallottam, ahogy a bátyám kiabál a készüléken keresztül, ahogy Azumane a nevemen szólongat, de reagálni nem tudtam. Éreztem, amint néhány erős kéz felemel, majd teljesen elsötédetett körülöttem minden.

-Szerinted él még? - idegeskedett valaki.
-Persze, hogy igen, ne is merj másra gondolni! - válaszolt egy másik hang. A zajok olyan tompáknak hatottak, mintha víz alatt lennék és onnan néznék fel. Szólni akartam, hogy jól vagyok és ne aggódjanak, de egyszerűen nem tudtam kinyitni a számat és a szememet. Megpróbáltam megmozdítani az ujjaim, viszont ez a kísérletem is kudarcba fulladt. Nem érdekelt, hogy rettenetesen fájt minden porcikám, próbálkoznom kell. Ezerszer, milliószor igyekeztem valamiféle apró jelet adni, hátha sikerül, ennek ellenére nem mozdult semmilyen végtagom sem. Mérhetetlenül szomorú lettem, egy kellemetlen nyugalom vett uralmat rajtam és elnyomott az álom.

Felébredtem, de még mindig feketeség vesz körül.
Miért nem tudok semmit sem csinálni? - kiáltottam magamban. - Csak látni szeretnék! Látni.
Egyáltalán nem volt értelme, így inkább megpróbáltam megnyugodni.

Lámpák neon fénye vakította a retinámat. Hunyorogva pásztáztam végig a tiszta fehér szobán, egy kórházi szobán. Az ajtó egy óriási üvegből állt. Az egész helyiség fala csupaszon világított, csak egy virágcsokor pompázott az bútorok mellett. Közelebb léptem az ágyhoz, valaki feküdt rajta. A fekvőhely közelében elhelyezett eszközökre volt felkötve a lány, aki gondosan betakarva aludt előttem. A lány lábánál egy röplabda hevert és az ágy lábának döntve egy deszka. Ijedten kaptam fel a fejemet és félve léptem egyet. Túlságosan ismerős volt a csaj karján lévő hegek és karkötők. Botladozva ténferegtem oda, térdre estem és óvatosan a csukott szemű fiatal felé hajoltam. Ez az én arcom! Ez én voltam az ágyon befáslizott fejjel, bekötött nyakkal és begipszelt lábbal. Én voltam!
Hirtelen éles vijjogás kezdődött. A kijelzők villogni kezdtek, mire egy világos köpenyű fiatal férfi és egy nő futottak be a szobába, rám sem néztek. Az orvosok után Anyu és Apu rontottak be, szemük sírásról és az alváshiányról tanúskodtak.
-Apa, mi történik itt? – hangom a sírástól nyöszörgős lett. – Miért nem észre senki? Itt vagyok!
Kezemet meglengettem a feldagadt szemük előtt, de ezzel sem értem el semmit. – Hahó. Apa, Anya. Kérlek! Könyörgök nézzetek rám, vegyetek észre. Bármit megteszek, csak szóljatok hozzám!
-Kérem, Uram, menjenek ki, nem lehetnek itt! – sietett be egy harmadik egyenruhás doktor, aki kiterelgette őket. Senki sem vett észre.
Miért nem látnak? – hideg könnycseppek lepték el az arcomat, ahogy néztem a tiltakozó szüleimet, miközben a testem ott rángatózik a kórházi ágyon. – Mégis miért nem látnak?
-Kérem, távozzanak! – szólt újra erényesen a férfi. Átbújtam a köpenyes karja alatt, ki a folyosóra. Anyáékkal akartam lenni, még akkor is, ha nem tudnak rólam. Az orvos egy gyengéd mozdulattal kilökdöste a folyosóra a szüleimet és becsukta az orrom előtt az ajtót.
-Istenem, mi lesz?! – fakadt sírva Anya és Apa karjaiban keresett menedéket. Sírva figyeltem, ahogyan egymást nyugtatják a jelenlétükkel, majd mikor jobban lettek kimentek a várakozóba. Mindenki felkapta a tekintetét, amint átléptek a küszöbön.
A nagy helyiség tele volt pakolva kisebb-nagyobb fotelekkel és székekkel. Körbe néztem, nem tudtam mit keresek, csak valami kapaszkodó kellett, hogy ne zuhanjak össze. És ezt meg is találtam az egyik kanapé csoportnál. A fotelben Asahi meredt maga elé, néha a jobbján ülő könnyező Junkóra és alvó Atsukóra pillantott. A két ébren lévő halkan beszélgetett, letelepedtem az előttük elhelyezett kávés asztalra.
-Fel fog ébredni? – bukott ki a csendes barátnőmből, miközben lassan simogatta Atsuko selymes haját. Ennyire még soha nem láttam szomorúnak Junkot.
Hát persze! – akartam ordítani, de teljesen értelmetlen lett volna.
-Ismered Kimurát, szerinted feladja? – Asahi nevetéséből hiányzott a boldogság. Annyira szívesen megöleltem volna, olyan édes volt.
-Igazad van. - bólintott, majd aggódva ölelte át az álmában síró Atsukot, és nyomott egy puszit a fejére. Majd elkezdte nyugodtan simogatni. - Semmi baj.
-Junko, én félek. - suttogta kétségbeesetten Atsuko. Az eddig minden nap csodálatos kinéző tini, most a szemfestékét elkente, a ruhái gyűröttek és kócos volt.
-Nem kell semmitől sem! - búj össze a két barátnő.
-Takeni, elmegyek kávéért. Ti kértek? - simította meg Asahi a Junko hátát.
Junko hálásan felnézett, és egy aprót bólintott.
Asahi óvatosan felkelt és kisétált a főtérbe az autómatákhoz. Kihalászott néhány érmét a zsebéből és lassan bedobta a gépbe. A masina akadozni kezdett, mire a fiú mérgeskedni kezdett.
-Gyerünk már! - ütött egyet a műanyagra, ami az erő hatására behorpadt.
-Ezzel nem segítesz neki. - szólalt meg mögötte valaki. Asahi dühösen Sugára mered, bár jól tudta, hogy semmi rosszat nem tett az ezüst hajú fiú, mégis mérges volt.
-Nem, nem segítek, ahogy Kimurán sem tudtam segíteni!- Asahi szinte kiabált Sugával.
-Héhé, nem tettél semmi rosszat! - tette a dühöngő srác vállára a kezét Suga. Az ász lendületesen lesodorta a kezet és szembe fordult a feladóval.
-Rosszat? LEFAGYVA BÁMULTAM, AHOGY A LÁNY, AKI TETSZIK EGY MOTOROSSAL ÜTKÖZIK! - üvöltötte zokogva Asahi.
Egyszerre volt kedvem sírni és mosolyogni ezt a mondatot hallva.
-Gyere ide! - nyújtotta kedvesen a karját az anyáskodó fiú. Asahi nem is gondolkodott, rögtön a biztonságot adó srác felé lépett és az ölelésében keresett vigaszt, miközben miattam sírt.
-Minden jobb lesz! - nyugotatta Suga a nagydarab srácot.
-Nem tudhatod, már egy hete kómában van. - sóhajtott nehézkesen a fiú.
-És veled minden rendben azzal? - aggódott a feladó. Komolyan olyan, mint egy anyuka!
-Várj! Mivel? - kérdeztem hangosan, de hiába. - Mivel van minden rendben?
Hiába ugráltam a két fiú még csak rám sem nézett. Hirtelen minden fényesedni kezdett, majd elveszítettem az eszméletemet és eltűntem a folyosóról.