A Morgan-hadművelet

Első Fejezet: Kínálkozó Lehetőség

James Potter a szobájában ácsorgott a hatalmas, egészalakos tükör előtt, s kritikus szemmel vizslatta magát. Az utóbbi egy év bizony rajta is otthagyta a nyomát: már nem úgy festett, mint egy gyerek, és bizony már nem is volt az. Nemrég töltötte be a tizennyolcat, ami a varázslóvilágban annyit jelentett, hogy már egy éve a nagykorúak táborát erősítette, és ami azt illeti, az elmúlt évben történtek után úgy is érezte magát, mint egy meglett férfi. Nehéz és rendkívül sötét hónapok álltak mögötte, kis híján meg kellett érnie az Apokalipszist, a világ végét, hála Anabella Denemnek, aki felborította a holtak és az élők közötti egyensúlyt. James hátán végigfutott a hideg, amikor arra gondolt, hogy mi mindenen is mentek keresztül a testvéreivel: a roxforti életük maga volt az álom egészen addig, amíg részeivé nem váltak Voldemort Nagyúr lányának, Anabellának az ördögi tervének. A nő bosszút esküdött szülei haláláért, s ezt a bosszút abban látta beteljesedni, ha pokollá változtatja Harry Potter életét, s hála fondorlatos tervének és elszánt jellemének, ez egy időre sikerült is neki. Először romba döntötte a Potter család magánéletét, majd arra kényszerítette őket, hogy űzött vadként távozzanak a Roxfortból. Ezután kénytelenek voltak az egyetlen ember mellé állni, akinek megvolt a hatalma ahhoz, hogy szembeszálljon a boszorkánnyal: Rufus Order segítőivé lettek. Kiképzés kiképzést követett, hosszú, fáradságos munka várt a rájuk, a gyerekekre, akik a békéhez voltak szokva. S tomboló viharként tört ki a háború. Elkeseredett harc élőkkel és holtakkal, s pengeélen táncolt a küldetésük sikeressége. De végül a jó győzedelmeskedett a gonosz felett, s ő, James Potter, az elkényeztetett, a lusta, olyan döntést hozott, amellyel még saját magát is meglepte: hőssé vált. És most itt állt újra a családja körében, s úgy festett, hogy nagyon is elégedettnek kellene lennie. De nem volt az. Lelki szemei előtt újra és újra felrémlett egy csinos, szőke hajú lány alakja, Morgan Malfoy-é, a lányé, aki mindig kikosarazta. A lányé, aki minden álmában ott kísértett. A lányé, akit akkor is meg fog hódítani, ha ez lesz élete legnehezebb feladata.
James megigazította fekete dísztalárja gallérját, majd immár sokadszorra a hajához nyúlt és igazgatni kezdte. Tökéletesnek kellett lennie.

- Ha még egy órát ácsorogsz a tükör előtt, akkor sem leszel szívdöglesztőbb – lépett be az ajtón Albus Potter hatalmas vigyorral az arcán.
- Szerinted szívdöglesztő vagyok? – nézett öccsére a tükörből James.

Albus a bátyja mellé állt, ő sötétkék dísztalárt viselt. Kritikus szemmel végignézett Jamesen, majd lemondóan legyintett.

- Hát nem is tudom… olyan reménytelen…
- Olyan reménytelenül bénán festek?! – vágott a szavába James.
- Azt akartam mondani, hogy olyan reménytelen eset vagy. Itt állsz már órák óta, több időt töltesz a tükör előtt, mint egy lány, és azon gondolkodsz, hogy jól nézel-e ki. James, sosem voltál még ennyire bizonytalan, nem ezt szoktam meg tőled.
- Morgan is ott lesz a fogadáson – mondta a fiú csillogó szemekkel. – Szuperszexisen kell kinéznem!
- James, te voltál a legjobb parti a Roxfortban, minden lány téged akart…
- Kivéve Morgant – emlékeztette James keserűen.
- Talán nem vagy az esete, keresned kellene valaki mást – vetette fel Albus. Elege volt már abból, hogy a bátyja egyfolytában Morgan után epedezik.
- De igenis az esete vagyok! – húzta ki magát gőgösen James. – Tudom, hogy nem hagyom hidegen, érzem! Al, meg kell hódítanom, muszáj! Ha nem sikerül, én belehalok!

Albus rosszallóan megcsóválta a fejét, majd így szólt:

- James, nem hiszem, hogy ennyire görcsösen kellene akarnod ezt az egészet. Te mindig mindent lazán szoktál venni, talán ha nem akarnád mindenáron, akkor előbb sikerülne.
- Arra gondolsz, hogy úgy kellene tennem, mintha nem érdekelne?
- Nem, arra gondolok, hogy talán finomabban kellene közelítened Morganhez. Ha mindenképpen őt szeretnéd, akkor légy kedves hozzá, és ne úgy bánj vele, mint az eddigi barátnőiddel. Ő más.