A Morgan-hadművelet

Tizenhatodik Fejezet: Mágia Felsőfokon

Hűvös szellő ébresztette fel édes álmából. Kinyitotta a szemét, és nem találta maga mellett azt az embert, akit mindennél jobban szeretett. Ilyen korán kelt volna fel a tegnapi bál után? Ha a szellő nem árulja el helyét, akkor is tudta volna, hogy a férfi az erkélyen áll. Jól ismerte őt, sejtette, hogy éppen az este eseményeit emészti. Sokan eljöttek, hogy tiszteletüket tegyék a házigazda, észak ura előtt. Messze földről érkeztek vendégek, s sokan még az igazak álmát alusszák a kastély oltalmazó falai között. Felkelt és magára terítette királykék hálóköpenyét, majd az erkélyre sétált. Ahogyan sejtette, a férfi az erkélyre támaszkodva merengett a finn hegyek erdejére. Hosszú szőke haja kibontva omlott izmos vállaira, s ahogyan támaszkodott megfeszültek az izmok a hátán, merthogy nem viselt mást csak a pizsamanadrágját. Keira visszalépett az éjjeliszekrényhez, és felvette róla Dante sötétzöld hálóköpenyét, majd a férfire terítette.

- Meg fogsz fázni.
- A sárkány sem hord köpenyt.
- De te nem vagy sárkány, édesem. Egy sárkánnyal nem is hálnék.
Dante szelíd mosollyal a nőhöz fordult, majd magához vonta.
- Felébresztettelek?
- Amúgy is ideje volt már felébredni. A vendégeknek reggeli kell.
- A vendégek – sóhajtott fel homlokráncolva az északi. A lelke mélyén örült annak, hogy a kastélyában végre élet van, de a felszínen a pokolba kívánta őket. Ő csak kettesben akart lenni a nővel, akiért rajongott.

Egy ideig csendben álltak az erkélyen összebújva és a távolba meredtek.

- Annyira büszke vagyok rád, Dante – szólalt meg nagy sokára Keira.
- Igen? – lepődött meg Dante. – És ugyan minek köszönhetem ezt?
- Annak, hogy olyan tökéletes házigazda voltál tegnap. A vendégek nagyon jól érezték magukat.
- Ugyan.
- Nem, Dante, tudom, hogy milyen nehéz volt neked levetkőzni a marcona álarcodat. És köszönöm neked, végre elindultunk egy úton, amely barátságokhoz vezet.
- Azért csak nem jönnek ide minden héten! – hőkölt hátra a férfi.
- Ne ijedj meg! – nevetett fel Keira. – Lesz időnk kettesben is bőven.
- Remélem is – dünnyögte Dante, de azért melengették a lelkét a nő szavai. És egyet kellett értenie Keirával: elindultak egy úton, amely barátokhoz vezet.
- Mondd csak, ma is tartasz edzést a gyerekeknek?
- Ma vizsgázni fognak.
- Vizsgázni? Ilyen hamar?
- Ez csak egy próba lesz, kíváncsi vagyok, hogy mit fejlődtek. Arra gondoltam, hogy ha már itt vannak a szüleik, akkor tanácsos lenne, ha velük mennének haza. Minek várjunk még egy hetet? Talán kicsit élvezniük kellene a nyarat.
- Örülök, hogy így döntöttél, mert ezen már én is gondolkodtam. Ezek a gyerekek állandóan tanulnak meg harcolnak, kicsit pihenniük kellene, hiszen olyan fiatalok.
Dante a kezébe fogta a nő arcát, és végigsimított rajta az ujjával.
- A szíveden viseled mindenkinek a sorsát.
- Nem mindenkiét, de ők a szívemhez nőttek.
- Visszatérnek még, hiszen nagyon meglepődnék, ha ennyi edzés elég lett volna nekik. Szerintem jövőre ismét el kell majd jönniük, ha valóban magasabb szintre szeretnének lépni.
- Örömmel jönnek majd ismét el.
- Csak attól félek, hogy csalódást okozok nekik ma. Szerintem azt hitték, hogy hipp-hopp hatalmasat fejlődnek majd – ráncolta a homlokát Dante.
- Nem ismerek rád, szívem. Eddig azt hallgattam, hogy csak púpok a hátadon, most meg törődsz velük? – kérdezte bujkáló mosollyal Keira. – Először mindenkit elbűvölsz a bálon, aztán meg ez.
- Lehet, hogy kezdek elpuhulni – vélekedett Dante, s most életében először ez cseppet sem zavarta.
- Kezd leomlani a fal, amelyet magad és a világ közé építettél. Ez nem a puhányság jele, hanem az emberségé.
- És mit kapok az emberségemért cserébe? – villant át egy furcsa fény az északi szemén.
- Mit kívánsz érte? – kérdezte Keira és buja mozdulattal a csípőjére csúsztatta a férfi kezét.
- Téged, csakis téged. – Dante ölbe kapta a nőt, majd visszavitte a szobába és lefektette az ágyra. – Téged kívántalak tegnap, téged kívánlak ma, téged kívánlak örökké.
- Azt hiszem, ezt a kívánságodat teljesíthetem – ölelte át Dante nyakát Keira.