A Morgan-hadművelet

Kilencedik Fejezet: Ketten A Sötétben

Dante Steinhauser hátrafont kézzel álldogált a kastély lépcsőjének alján. Hosszú, zöld dísztalárt viselt, s jobb kezében egy elefántcsont sétapálca volt, fején pedig egy zöld kalap díszelgett. Keirára várt, aki azt mondta, hogy fél hétre elkészül, s elindulhatnak Mr. Order báljára. A gyerekek már a kandallónál várakoztak lent a teleport-szobában.
Dante idegesen dobolt ujjaival a lépcső karfáján, s azon gondolkozott, hogy miért is kell neki elmennie abba a bálba. Sokkal kellemesebb időtöltést is el tudna képzelni magának, mint ez a mulatság, mondjuk letisztíthatná Stormot. De ehelyett el kell mennie barátkozni. A barátság gondolatára szája megrándult. Sosem hitt az igaz barátságban. Élete során úgy tapasztalta, hogy az egyetlen lény, amelyben meg lehet bízni, az a sárkánya. És persze Keira. De a saját neméből sosem lelt barátra. Igazából sosem érezte ennek a hiányát. Fiatalkorában lefoglalták a Sárkányosztag ügyei, később pedig a Keira halála miatti gyász. Most pedig, mikor visszakapta élete szerelmét csak arra vágyott, hogy minél több időt töltsenek együtt.

- Indulhatunk, Dante – ébresztette fel a gondolataiból Keira.

Dante felpillantott a lépcsőfokokat kecsesen szelő nőre, s elállt a lélegzete. Keira azúrkék estélyit viselt, haját pedig laza kontyba tűzte, amelyből itt-ott kilógott egy-egy hullámos tincs. Kecses nyakát az a smaragd nyakék díszítette, amelyet a férfitól kapott nem is olyan régen.
Keira rátette a kezét a férfiére. Dante nyelt egyet. Mondani akart valami nagyon szépet, de nem jutott szóhoz.

- Jól érzed magad? – ráncolta a homlokát a nő.
- Természetesen – felelte Dante, majd karját nyújtotta a nő felé. – Csak elvesztem a látványban.

Keira felnevetett, kacagása csilingelő hanggal töltötte be az előteret.

- Kinevetsz? Ilyen vicces vagyok?
- Nem, nem erről van szó. Csupán az, amit mondtál eszembe juttatott valamit.
- Micsodát?
- Pont ezt mondtad anno, amikor megismerkedtünk.
- Akkor nem sokat fejlődtem az elmúlt évtizedekben – morogta Dante.
- Nekem így is tökéletes vagy, kedvesem – hajtotta a férfi vállára a fejét Keira. – És milyen elegánsan festesz, jól áll neked a báli ruha.
- Pont te mondod, drágám? Olyan vagy, mint egy látomás, mintha álmodnék. Csak attól félek, hogy fel kell ébrednem, s te nem leszel itt.
- Emiatt ne fájjon a fejed, Dante, örökké együtt leszünk most már. Vagy legalábbis lesz egy hosszú és boldog életünk.
- Még mindig alig hiszem el, hogy tényleg van esélyünk a boldogságra – torpant meg a férfi. Finoman maga felé fordította Keira arcát, a szemében bánat tüze lobogott. – Ezelőtt oly kevés időt adott a sors… még mindig rettegek, hogy elveszíthetlek.
- Nem fogsz, megígérem. Dante, én a zsigereimben érzem, hogy ezúttal minden szép lesz. Senki és semmi sem választhat szét minket. Ne aggódj ilyen dolgok miatt, inkább élvezzük a pillanat varázsát.
- Én próbálok nem ilyen felhős dolgokra gondolni, de legbelül mindig ott motoszkál a kétely. A világot uralhattam volna, de téged nem tudtalak megmenteni. Vannak dolgok, amelyeket nem tudok legyőzni. – Dante az ajkába harapott. Felrémlett előtte az a nap, amikor Keira hosszú évekre örök nyugovóra tért. Tehetetlen dühöt érzett és mérhetetlen fájdalmat. Amióta visszakapta kedvesét, nem hagyta nyugodni annak a gondolata, hogy Keirát nem úgy juttatták neki vissza, hogy az orvostudomány megmentette, hanem a Halál adta őt vissza neki, s ez minden volt, csak nem természetes. Nem bízott a Halálban. Minden éjjel azon gondolkozott, hogy vajon mit is tehetne ő, egyszerű halandó, az egyik legősibb hatalommal szemben, ha az eljönne Keiráért. Ezért nem tudott aludni.
Hosszú csend ereszkedett rájuk, Keira fürkésző tekintettel figyelte Dantét, ezt a rettenhetetlen, erős férfit, akit kezdett hatalma alá keríteni a kétely.
- Ne foglalkozzunk a holnappal, kérlek, éljünk a mának és csak úgy érezzük jól magunkat. – Keira megsimogatta a férfi karját, majd tett egy lépést előre.