Harc egymásért /Loki f.f./

15. Érzelmek kavalkádja

/Lorena/

-Felejtsd el Thor!-kiabált Loki magából kikelve, amint meghallotta Thor mit akar, míg én csak némán álltam egy helyben, mint egy hülye gyerek.-Lorena nem fog velünk harcolni a csatatéren nem érdekel mit mondott neked az a jósnő most.-közölte határozottan.
-Azért gondolom ebbe nekem is van beleszólásom?-néztem Lokire, aki erre úgy nézett rám, mintha megkergültem volna.
-Te meg aztán pláne ne gondold, hogy odaengedlek Hela közelébe. Komolyan, ti mind a ketten megőrültetek?-nézett ránk felváltva.
-A jósnő azt mondta, hogy a győzelmet csak akkor érhetjük el, ha Asgard három isteni erővel rendelkező embere összefog. Közölük egy csak most kapta hatalmát, és még nem is tudja senki sem mire képes. Ez lesz a halálnak végzete.-ismételte meg magát. Egyértelmű volt a jóslat, és, hogy a halál Hela szinonimája. 
-Elsőre is hallottam, és értettem.-kötözködött a férjem, mire Thor csak felsóhajtott és esdeklően nézett rám.
-Ha csak rólam lenne szó, nem kérném, de Jane és a pici miatt bármit megteszek Lorena. Ha kell térden állva könyörgök neked.-beszélt hozzám és nem érdekelte, ahogy a testvére nyakán  kidagadnak az erek a dühtől. Loki tényleg úgy védett engem, mint egy igazi férj, aki szereti a feleségét. 
-Én...Thor nem hiszem, hogy én számítanék bármit is.-köszörültem meg a torkom, de már tudtam a válaszom. 
-Már hogyne számítanál.-válaszolt Thor helyett Loki.-És pont ezért nem engedem, hogy kockáztasd az életed egy jósnő miatt!
-Te is tudod, hogy Asgardban a jóslatok mindig teljesülnek.-kiabált Thor olyan idegesen, hogy megrémülve léptem egyet hátrébb. Túl friss volt még a tegnap esti emlék, ahhoz, hogy egy ideges és kiabáló férfi látványa, aki ökölbe szorítja a kezét ne ijesszen meg. -Lorena..én...nem akartalak megijeszteni.
-Semmi baj.-mondtam halkan, azonban Loki a karjánál fogva kezdte el kiráncigálni a bátyját az ajtó felé.
-A legkevésbé erre van most szüksége. Uralkodj magadon és ha lenyugodtál majd beszélünk.-lökte ki az ajtón a mennydörgés istenét, majd feszülten rácsapott az ajtóra, amint bezárta azt.
-Te is könyörögnél minden segítségért, ha mi lennénk ebbe a helyzetben nem?-kérdeztem tőle halkan, mire meglepve nézett rám és látszik, hogy átgondolja a történteket.
-Én csak...nem engedhetlek a harc közelébe.-ismételte magát.
-De miért? Sif kiképzett, te folyamatosan tanítasz az erőmet használni. Lehet pont ez az értelme az egésznek. Lehet Frigga ezt már előre tudta és az ereje nem is engem talált meg, hanem ő adta át.-fakadtam ki. Nem értettem miért ilyen csökönyös.
-És ha valami bajod esik? Hmm?
-Egyszer úgyis meg kell halni nem? Különben sem vagyok olyan fontos, hogy Hela vagy bármelyik segédje engem akarjon, amikor úgyis a babáért jönnek.
-Ne hajtogasd már, hogy nem vagy fontos. Mindennél fontosabb vagy!-csattant fel Loki, mire a szívem őrülten kezdett el dobogni a szavai hallatán. Fontos vagyok neki. 
-3 hónapon keresztül nem így viselkedtél velem.-utaltam a viselkedésére, mire idegesen túrt hollófekete hajába, majd hátat fordított nekem.
-Meg akartalak bántani. Azt akartam, hogy utálj. Megint.-mondta a falat nézve, nekem háttal. 
-Mi? Miért?-könnyeztem meg egyből a szavait, amit hála istennek nem láthatott a testhelyzetéből adódóan.
-Mert kezdtem úgy érezni magam veled, mint régen. Elkezdtél számítani. Elkezdtem újra érezni.
-De ez...miért olyan nagy baj?-értetlenkedtem miközben remegő lábakkal ültem le az ágy szélére. Túl sok volt ez nekem, így a tegnapi nap után. 
-Mert mikor itt hagytál két éve az annyira fájt Lorena, hogy legszívesebben meghaltam volna. Ha lehetett volna kitépem a szívem, hogy ne érezzek. Azt mondtad sosem hagysz el, erre elmentél. Te! Az első ember ezen a nyomorult világon, akit szívből szerettem anyámon kívül.-kelt ki magából.-Ekkor megfogadtam, hogy soha többé nem akarok érezni.
-Szerinted nekem nem fájt? Szerinted én éltem boldogan a napjaimat nélküled? Tudod jól miért mentem el. Tudod jól!-kiabáltam a végén, mire végre felém fordult, és egy pillanatra a régi Lokit láttam magam előtt. A szerelmemet. Aki megtört volt, és engedte, hogy ezt lássam. -Ugyanúgy szenvedtünk az miatt ami történt. Nem csak te. Nem mindig te vagy az áldozat Loki.-nyeltem nagyot, hogy visszatartsam a könnyeimet.
-Nem akarom, hogy harcolj. Nem veszíthetlek el még egyszer.-lépett közel hozzám.
-Teljesen összezavarsz. Egyszer félsz, hogy elveszítesz, aztán meg úgy bánsz velem, mint egy rongybabával. Döntsd el mit akarsz végre, mert erre most ahogy te is mondtad a bátyádnak, rohadtul nincs szükségem!-akartam elmenni mellette, mire lágyan ugyan de megfogta a jobb csuklómat. Nem fájt, ahogy hozzámért, csak épp Fandral pont így kapott utánam, mikor a palotába akartam teleportálni.-Engedj el Loki. Egyedül akarok most lenni. Át kell gondolom ezt az egészet.
-Nem Lorena. Ezt meg kell beszélnünk.-kötötte az ebet a karóhoz és nem engedett el, mire kezdtem pánikolni. Ő nem Fandral, ő nem Fandral!-Mindig ki akarod kerülni a dolgokat. Mitől lesz jobb ha menekülsz?
-Nekem te ne beszélj a menekülésről. Te választottad a három hónapos kerülést velem szemben nem én a problémák megoldására.-akadtam ki, majd kitéptem a kezem a keze közül.-Amúgy is arra kértelek, hogy engedj el!-néztem rá dühösen, miközben próbáltam nyugtatgatni magam. Zaklatottan fordítottam neki hátat és zárkóztam be a fürdőbe, ahol végre utat engedtem a könnyeimnek. Ahogy az érzéseim, úgy a gondolataim is össze voltak kuszálódva. Loki az előbb vallotta be, hogy ugyanúgy érez, mint én, csakhogy ő ezt nem akarja, míg én nem tudtam, hogy hogyan vélekedjek erről az egészről. Én talán adtam volna esélyt magunknak, de így...

Miután sikeresen kisírtam magam és vettem egy forró fürdőt, testileg és lelkileg is fáradtan dőltem be az ágyba, és húztam magamra nyakig a takarót. Aludni akartam végre, magam mögött hagyni ezt a napot. 
-Nem akartalak bántani.-hallottam még Loki bűnbánó hangját, mikor becsuktam a szemeimet.
-Tudom.-ültem fel sóhajtva az ágyban. Ennyit az alvásról.-Loki...-kezdtem a szemeibe nézve, de nem tudtam, hogyan folytassam. Ott ült az ablak előtti fekete bársonyszékben és az éjszakai fényekben ő is pont olyan fáradtnak nézett ki, mint ahogy én éreztem magam.-Gyere ide.-nyújtottam felé a kezem, mire meglepődve nézett rám, de tette amit kértem és leült mellém az ágy szélére.-Az érzelmek bonyolult dolgok. De ezért vagyunk mi mások, mint akár a sötét elfek.-próbáltam neki elmagyarázni az ő világával.-És igen, néha fáj, viszont ha megfelelően kezeljük, a megfelelő emberekkel, akkor felhőtlen boldogságot tud jelenteni. Tudod jól. Csak hidd el, hogy te is érdemes vagy a boldogságra. 
-Ha engedem, hogy harcolj és valami bajod esik....
-De nem fog. Ha te ott vagy velem biztos nem. Mellesleg én sem örülnék ha meghalnál, csak úgy mondom.-próbáltam elviccelni a végét, mire végre elmosolyodott.-Nem szívesen lennék Laufeyson özvegye.
-A csínytevések istene vagyok. Ne félts engem.-tűrt ki egy tincset a szememből, majd mélyen a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy átgondolja amit mondtam.-Meg akarlak csókolni.-suttogta rekedt hangon a számat nézve, és ettől ismét gyorsabban kezdett el verni a szívem. A fenébe is, én is azt akarom, hogy megcsókoljon. Tudtam, hogy a tegnap este miatt nem tesz semmit, az engedélyem nélkül, így szavak helyett inkább én csókoltam meg őt. A kezemet a nyaka köré fonva mélyítettem el a csókunkat, ami most más volt, mint az eddigiek. Érzelmekkel teli volt és gyengéd. Ennyit a csak szex és semmi érzelem elgondolásunkról...gondolhattam volna, hogy ez úgysem fog működni.