Harc egymásért /Loki f.f./

21. Ne add fel

/Lorena/

Olyan boldog lettem volna..olyan rohadt boldog lettem volna a tegnap este után, ha reggel nem arra kellek, hogy korom sötét van, pedig a madarak csiripelnek. Az erkélyre lépve láttam, hogy mindenki elképedve nézi az eget, ami fekete-zöld színben pompázott. Szép volt, de rohadt ijesztő, és csak egyet jelenthetett....
-Loki.-kiáltottam a nevét a korlátnak támaszkodva, de miután nem hallottam, hogy felkelt volna bosszúsan mentem vissza hozzá.-Loki.-ültem le az ő oldalára, és lágyan simogatni kezdtem az arcát.
-Miért nem alszol? Még este van.-motyogta. 
-Nem este van.
-Ne butáskodj Lore. Sötét van.-nézett végre fel rám álmos szemekkel.-De akkor miért csiripelnek a madarak?-kérdezte pár másodperccel később, majd olyan hévvel kelt fel az ágyról, hogy majdnem lelökött onnan, de még időben utánam kapott.
-Tudtam, hogy heves vagy, na de ennyire.-nevettem fel halkan.
-Ne haragudj.-kaptam egy bocsánatkérő csókot, majd sietve ment ki ő is az erkélyre megnézni mi folyik itt. Sóhajtva néztem, ahogy ő is ledöbbenve áll meg az erkélykorlátnál és nagyra meresztett szemekkel nézi a zöldes-fekete eget.  Percekig néztem őt, ahogy ezernyi érzelem játszódott le az arcán, és láttam, hogy a vállai egyre jobban megfeszülnek. Az alsó ajkamba harapva vártam, hogy csináljon valamit, vagy reagáljon szavakkal is, de semmi.
-Loki.-léptem oda hozzá aggódva és öleltem át hátulról. Még vagy fél percig nem csinált semmit, majd hirtelen kilépett az ölelésemből, megfogta a kezem, visszahúzott a szobába, berántotta az erkélyajtót és még egy védő varázslatot is mondott rá. Eddig nem ijedtem meg, de most már kezd rám jönni a frász.
-Itt maradsz a szobában. Nem mész sehova. Akkor sem ha Thor könyörög, hogy segíts Janenek, akkor se ha Odin kéret. Itt maradsz és ha majd beszéltem a bátyámmal, akkor Janeel és Magnival együtt védett helyre mentek.-nézett rám komolyan, majd egy pillanat alatt magára varázsolta a harci öltözetét. Annyira megdöbbentettek a szavai, hogy egy pillanatig nem is reagáltam rá. 
-Mi...nem.-kaptam észbe pont akkor, amikor kilépett az ajtón és őrökért kiáltott.-Nem maradok itt. 
-Lorena csak most az egyszer ne veszekedj kérlek, és fogadj szót.-rivallt rám. Összeszorult torokkal néztem a szemeibe, amik most olyan sötét zölden ragyogtak, hogy tudtam jobb nem vitatkozni vele, azonban azt is tudtam, hogy hogyha most hagyom magam képes és tényleg elküld a palotából.
-Egyelőre itt maradok a szobában.-kezdtem egy nagy sóhaj után, mire az arckifejezése lágyabb formát vett fel és két nagy lépéssel máris előttem termett.-De nem fogok elmenni a palotából. Nem foglak itt hagyni. Felejtsd el.-suttogtam, majd mielőtt bármit is mondhatott volna megcsókoltam.-Menj. Beszélj Thorral, Odinnal és akivel kell. Itt várlak.
-Megígéred, hogy itt maradsz, amíg vissza nem jövök?-tűrt ki aggódó tekintettel egy kósza hajtincset az arcomból. 
-Megígérem.

-Hercegném.-rontott be egy őr lihegve órákkal később.-A férje hívatja Önt sürgősen, hogy jöjjön a trónterembe.-hadarta, mire értetlenül néztem rá. Loki határozottan kijelentette, hogy ő fog visszajönni ide, és én ne mozduljak el. 
-Miért?-kérdeztem kétkedve, és valamiért úgy éreztem, hogy ez egy csapda. Maga az őr sem volt ismerős, pedig akik a királyi palotát őrizték azok közül majdnem mindegyikkel találkoztam. És nagyon jó az arcmemóriám...
-Azért, hogy ott legyen Ön is hercegném és közösen védjék a palotát, a trónt...-válaszolt hezitálva, és most már biztos voltam benne, hogy hazudik. Loki soha nem kérné azt, hogy védjem a trónt pláne, hogy minden áron távol akar tartani a harctól mióta megsérültem. Már a múltkor sem akarta, nem hogy most.
-Nem hinném, hogy ezt kérte.-néztem az őrre dölyfösen, aki erre fogta magát és kirántotta a kardját.
-Ne késztessen, hogy erőszakkal vigyem oda Hercegném.-mondta gúnyosan, majd egy pillanat alatt rám akart támadni, azonban az állítólagos férjem aki a trónteremben várt pont ekkor jelent meg, és még mielőtt bármit tehetett volna a támadó fogta és a tőrével hátba szúrta.
-Lore.-rohant oda hozzám Loki, és miután tüzetesen megvizsgált, olyan erővel ölelt magához, hogy azt hittem eltörnek a csontjaim, de nem bántam.-Jól vagy ugye?-tolt el magától nem sokkal később, mire csak igenlően bólogattam, majd a válla felett átnéztem a földön fekvő hullára.
-Hela embere lehetett. Jane-nél is járt egy.
-Honnan tudod?-emeltem vissza rá a tekintetemet.
-Odinnal beszéltem, amikor Thor rontott be, hogy Janet meg akarta támadni egy őrnek álcázott férfi.-mondta töménytelen aggodalommal a hangjában.-Egyből tudtam, hogy hozzád is jönni fognak. Csak remélni mertem, hogy nem kések el...
-Loki. Meg tudtam volna védeni magam, tudod.-fogtam kezeim közé az arcát, mire válasz helyett inkább közelebb hajolt hozzám és másodpercekkel később meg is éreztem az ajkait a sajátomon. -Hé..nézz rám.-kértem, amint eltávolodtunk egymástól. Gyönyörű szemei most nem sötétzöldek voltak, mint reggel, hanem világos árnyalatban pompáztak. - Nem szabad ennyire aggódnod értem.-kezdtem, és a mutatóujjamat a szájára tettem, amint láttam, hogy közbe akar szólni.-Ha ennyire féltesz engem nem fogsz tudni a harcra koncentrálni. Megsebesülhetsz. Bajod eshet. Tudod, hogy képes vagyok megvédeni magam. Az, hogy Hela a múltkor megebesített az nem csoda. Ő mindenkit képes lenne megölni. Téged is. Engem is. 
-Nem akarom, hogy harcolj megint. Még mindig sérült vagy.-vette el a kezemet a szájáról.-De azt is tudom, hogy nem foglak tudni visszatartani.-sóhajtott gondterhelten, majd most ő vette a kezei közé az arcomat és komoly tekintettel nézett rám.-Ígérd meg, hogy nem mész el mellőlem egy percre sem. 
-Ígérem.-mondtam neki a mai nap során már másodszor.

A fekete-zöld felhőgombolyag három napja volt felettünk, de a vészjósló kinézetén kívül, és azon a két őrnek álcázott támadón kívül semmi nem történt, ami talán még ijesztőbben hatott ránk, mintha Hela tényleg megjelent volna. Thor Janet és a fiát egy másodpercre sem hagyja magára, és szinte a palota összes őre az ő szobájuk előtt áll folyamatosan, míg a másik fele Odint őrzi. Loki szerette volna, ha nálunk is van pár, azonban miután rájött hogy pár őr Helának nem jelentene semmit, így hozzánk nem jött plusz felvigyázó sereg. 
-Szerinted megjelenik egyáltalán? Vagy csak fenyeget?-kérdeztem rá sem nézve, miközben tologattam magam előtt a tányéron az ételt. Semmi étvágyam nem volt. 
-Nem tudom.-vallotta be őszintén, majd szigorúan nézett rám.-De azt tudom, hogy napok óta alig eszel, és így nem lesz erőd harcolni.-mondta, és valljuk be van benne ráció.
-Nem vagyok éhes.-raktam le végül az evőeszközöket és inkább beleittam az előttem lévő pohárba.
-Mi a baj Lore? Hová tűnt az én harcias természetű feleségem?-állt fel az asztal másik végéről és guggolt le a székem mellé.
-Semmi csak...megőrjít ez az egész várakozás, hogy nem tudni mi lesz.-bukott ki belőlem, mire fogta magát felállt, és engem is felhúzott a székről, majd szorosan a karjai közé vont. 
-Valószínűleg ez a célja az egésszel. Engem is nagyon idegesít.-mondta halkan.
-Csak lenne már vége ennek az egész rémálomnak.-fúrtam a fejem a mellkasába és mélyen beszívtam az illatát. Ez mindig megnyugtatott.
-Minden rendben lesz. Csak ne add fel. Mert ha te feladod, én is elveszek. Te vagy az én erőm.-suttogta a fülembe, miközben szorosabban megölelt, én pedig a vallomása hallatán hagytam, hogy egy kósza könnycsepp legördüljön az arcomon.
-Te pedig az enyém.-suttogtam én is a mellkasába, de tudom, hogy hallotta hiába nem válaszolt rá. De nem is volt rá szükség. Ez most nem a szavak párbajáról szólt.