Életmentő || Kempf Zozo

8.

  Elkerekedett szemekkel bámultam a telefonom képernyőjét. Nem gondoltam volna, hogy a fiú - az állítólag magának tartogatott - képeket a nyilvánosság elé kívánja tárni, pláne nem úgy, hogy engem meg se kérdezett róla, ráadásul együtt sem vagyunk. Innentől kezdve számomra kissé kedvtelenül zajlott a vacsora, bármennyire is vártam már, hogy újra halat és rákot ehessek, ráaadásul pont az egyik kedvenc országomban, annak is az egyik - hanem a legszebb - városában.

  Csepi és Patrik folyamatosan viccelődtek, nagyjából ők tartották fent a beszélgetést a társaságunkban, Zozo viszonylag többet beszélt, mint én. A fiú leginkább engem fürkészett, várta a reakciómat, hogy mégis mit szólok ahhoz, hogy megosztott rólam egy képet a rajongói előtt. Bár a hozzászólásokat letiltotta, el tudom képzelni, hogy mennyi és milyen üzenetekkel bombázhatják őt, abba pedig bele se mertem gondolni, hogy hány lány látogatta már meg az én profilomat, nézte meg a képeimet és alkotott rólam véleményt.
- Karo, te melyiket szereted jobban? - hirtelen felkaptam a fejemet és egy érdeklődő Csepit, egy kíváncsi Patrikot és egy aggódó Zozót vettem észre.
- Ne haragudj, megismételnéd a kérdést? 
- Csak nem fáradt vagy? Amúgy, azt szeretném tudni, hogy te inkább boros vagy sörös lány vagy? - Patrik felvonta az egyik szemöldöké, miközben próbálta kifürkészni a szemeimből, hogy mégis mi bánt engem. 
- Boros -  egy vérszegény mosolyt villantottam, majd magamhoz vettem a cuccaimat és elindultam a part felé. A három fiú követett, miközben éppen azt vesézték ki, hogy ki mennyire lakott jól, és milyen jól esne nekik egy-két pohár sört legurítani a szálláson.

  Így Csepi és Patrik elindultak felkautatni egy éjjel-nappalit, hogy beszerezzék a szükséges alkoholt, de megígérték, hogy nekem vesznek egy üveg bort, hogy én is tudjak velük iszogatni. Az előzőnél viszonylag nagyobb mosollyal köszöntem meg nekik az apró gesztust, majd folyattam tovább utamat a part felé. Kis koromban imádtam a még le nem hűlt tengerben futkosni, miközben a szüleim engem figyeltek a sziklákról, öcsém pedig mindig halacskák és rákok után kutatott. Azóta sok minden megváltozott, de a családi nyaralások ugyanúgy az életünk részei.

  Zozó lassan ballagott mögöttem, de tekintete majd kiégette a hátamat. Érezte, hogy valami baj van, sőt meg voltam róla győzödve, hogy sejtette mi bánt. A parthoz érve letelepedtem a meleg kavicsokra és csak csodáltam a lassan hullámzó tengert. Zozó mellém telepedett, kezeink összeértek, tekintetét pedig továbbra sem  vette le róla.
- Elárulod mi a baj? - lassan fordultam a mellettem ülő fiú felé. Barna szemeiben most is elvesztem, áradt belőlük az aggodalom és a kíváncsiság. Visszafordítottam tekintetemet a tengerre és csak úgy válaszoltam neki:
- Nem kérdeztél meg arról, hogy megoszthatod-e a képet másokkal. Azt mondtad, hogy megtartod magadnak.

  Nem hagytam a fiút válaszolni, inkább levettem a cipőmet és belesétáltam a még mindig meleg tengerbe. Élveztem, ahogyan a hullámok lágyan érik lábamat, ahogyan a kellemes nyári szellő finoman belekap a hajamba, élveztem a nyugalmat. Két kéz ölelte át a derekemat, vállamra pedig egy fej nehezedett:
- Kérlek, ne haragduj rám. Egyszerűen szerettem volna tudnatni a világgal, hogy milyen csodás lányt tudhatok magam mellett -  a fiú finoman megfordított az ölelésében, mogyoróbarna szemeit az enyémekbe fúrta. Ujjaival lassan kisepert egy rakoncátlan tincset az arcom elől, majd egy lágy csókot lehelt a homlokomra. - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Egy fantasztikus barát vagy.
  Sokkolódva álltam a fiú előtt. Egy fantasztikus barát vagy. Mi más is lennék? Miért képzeltem többet az egészbe? Lehajtottam a fejemet, kiszabadultam a fiú öleléséből és elindultam a parton sétálni. Zozó nem jött utánam. Jobb is volt így, elmélyültem a gondolataimban és szidtam magamat, hogy miért gondoltam azt, hogy a fiú bármi mást is akarna tőlem barátságon kívül. 
  Sokkal szebb lányokkal találkozhatott már élete során, ráadásul ők nem olyanok, mint én. Nem félnek megnyílni az emberek előtt, mernek felszólalni, mernek egyáltalán a másikhoz hozzászólni. Én csak egy olyan lány vagyok, aki anno tinédzser korában megerőszakoltak, akit fél éve azért hagyott el a barátja, mert túl unalmasnak és visszahúzódónak találta. 

  Ahogyan ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, a szemeimbe könnyek gyűltek és lassan legördültek az arcomon. Óvatos léptekkel haladtam a parton, a könnyeimtől már alig láttam. Arra eszméltem fel, hogy valaki a nevemet kiálltja utánnam. Zozó jött utánam, arcáról sütött, hogy mennyire kétségbe van esve. Könnyek továbbra is cikáztak lefelé az arcomon, a fiú egyre közelebb ért hozzám, majd egy szoros ölelésbe zárt:
- Aggódtam érted, úgy eltűntél -  eltoltam magamtól, majd hátat fordítottam neki.
- Felesleges, hiszen nem jelentek neked semit sem. Barátok vagyunk, abból pedig van neked sok.
  Ahogyan visszafordultam Zozó szemei kikerekedtek, és döbbenten bámult rám. Megpróbálta megfogni a kezemet, de én ellöktem magamtól.
- Karo, kérlek. Hidd el nem úgy gondoltam, had magyarázzam meg!
- Nem, nem kell. Buta voltam, hogy azt hittem lehet köztünk valami, hogy többet látsz bennem, mint mások. 

  Elkezdtem újra távolodni a fiú elől, amikor sikerült reklektálnia a megnyílvánulásomra:
- Szeretlek! - megmerevedtem a soktól. Nem akartam megfordulni, azt hittem csak viccel. A fiú finoman megperdített a tengelyem körül, kezeit a derekamra helyezte, arca pedig közelített az enyémhez. Szeme az ajkaim és az én szemeim között cikázott, majd gyengéden az ajkamira hajolt. Csókja hatására mintha áram futott volna végig a testemen. A karom libabőrös lett, amiket a fiú nyaka köré tekertem. 
  Ezt mintha ő megerősítésnek vette volna, bátrabb lett és a csókunk is szenvedélyesebb. Hirtelen felkapott, lábaimat a dereka köré tekertem, míg ő a fenekemnél fogva tartott:
- Most már elhiszed, édesem, hogy szeretlek? 
- Igen, most már elhiszem -  a fiú elmosolyodott és egy újabb csókot lehelt az ajkaimra.

Életmentő 1. évad 8. rész

Bex