A határvonalon túl: Becenevek

20. - Vihar utáni csend

Averkij

A függöny mögül leskelődött, várta, hogy a Volga végre az útra kanyarodjon, türelmetlenül dobolt az ablakpárkányon. Amint az autó eltűnt szeme elől, Averkij sarkon fordult, végigszaladt a folyosón, egyenesen a dolgozószobáig rohant. Lehuppant az asztal mögé, és felkapta a telefonkagylót, elhadarta a telefonközpontosnak, melyik vonalat kéri.

Sokáig csörgött ki.

– Minovszkij – szólt bele végre Vaszilij.

– Averkij vagyok – mutatkozott be.

– Averja, Szása jól van – mondta türelmesen Vaszilij. – Lejjebb ment a láza, ma reggel hoztak neki újabb adag gyógyszert is, rendben lesz, nem kell folyton hívogatnod.

– Én azért mégiscsak aggódok – makacskodott Averkij. – Nem lenne jobb megint kórházba vinni?

– Voronov érti a dolgát, ne félj – nyugtatta Vaszilij.

– Tudom, de én örülnék, ha Alekszja inkább kórházban lenne, állandó felügyelet alatt – erősködött Averkij.

– Itt is állandó felügyelet alatt van, az meg csak ártana neki, ha betegen össze-vissza rángatnánk – ellenkezett Vaszilij. – Különben is, mondom, jól reagált a gyógyszerekre, a kórházból visszaküldenék ide, hiszen nincs életveszélyben.

– Jó – morogta Averkij. – Azért figyeljetek oda rá. A levelem megérkezett?

– Még nem jártam ma a postán, nemsokára benézek oda is.

– Kösz, Vaszja.

– Semmiség. Mesélj, te hogy vagy? – érdeklődött.

– Jaj, megőrülök ettől a bezártságtól! – nyafogott. – Azért jó hírem is van: nagy nehezen meggyőztem Ivant, hogy ne cipeljen haza magával.

– Nocsak – lepődött meg Vaszilij. – Az meg hogy sikerült?

– Kitartóan győzködtem minden egyes percben.

– Tehát az idegeire mentél.

– Mondhatjuk így is – vigyorgott Averkij. – Meg hát az sem másodlagos, hogy áprilisban már otthon akar lenni, lesz ez az űrrepülés, vagy mi, aztán Ivan szeretne mindent mindenről tudni. Szóval nincs kedve megvárni a papírjaimat. Megígértem neki, hogy szedem ezeket a hülye gyógyszereket, amiket felírt az orvos, és hogy otthon majd visszamegyek a saját orvosomhoz.

– Ez jó ötlet.

– Majd elmegyek párszor, de már semmi bajom – jelentette ki Averkij. – Jobban vagyok, úgyhogy semmi szükség nincs rá...

– Ezt már megbeszéltük, Averja – torkolta le Vaszilij.

– Jó – forgatta szemeit a kapitány. – És... – Megköszörülte torkát. – És azt az iratot végül megtaláltad az irodámban, amit múltkor mondtam neked? Ami ahhoz a fontos dokumentációhoz kellett, tudod.

– Ó, igen, persze – ment bele a színjátékba Vaszilij. – Igen, megtalálom, jól emlékeztél, tényleg becsúszott valahogy a szekrény mögé. De már nincs ott, sikerült kivenni.

– Ez jó hír. Hasznát vetted?

– Teljes mértékben. Köszönöm, Averja.

Alekszandr

Étvágytalanul tologatta kanalával a tányér alján ázó répadarabokat, kezdte unni a levest, mást azonban egyelőre nem kapott. Nem akart ám panaszkodni sem, a doktor jó gondját viselte, Vaszilij, valamint Boriszov és Vlaszov gyakran látogatták, hogy ne unatkozzon egyedül. Megkapta a gyengélkedőn az egyik, tisztek részére fenntartott szobát, ami ugyan zavaróan kopár volt, mégis jobbnak minősült, mint az a nagy közös terem, ahova a kiskatonákat dugták be. A kórházban eltöltött napokra alig emlékezett, néhány lázálom szerű kép derengett róla, örült, hogy már nem kellett ott lennie.