A határvonalon túl: Becenevek

19. - Pokornyijov-offenzíva (2/2.)

Averkij

– Vaszilij Andrejevics jól bánik magával?

– Hát persze. Nagyon jól.

– Mégis itt hagyta magát.

– Hiszen dolga akadt.

– Na, igen. – Averkij szinte látta maga előtt Ivan gúnyos mosolyát. – A főhadnagy elvtársnak bizony sok dolga van. Sajnos, ez a katonafeleségek sorsa – sóhajtott színpadiasan. – Ez a sok utazás meg rengeteg idő, amit a hadseregre kell fordítani... A sok távollét egymástól! El tudná ezt maga viselni Minovszkij elvtárs mellett, kedvesem? Nem fél, hogy féltékenykedés lesz belőle?

– Miért félnék? Vaszilij Andrejevics és én szeretjük egymást, bízunk egymásban. Amikor megismertem, tudtam, hogy katonatiszt, és mindez... Mindez azzal jár, hogy sokat lesz távol a munkája miatt.

– Milyen bűbájos az egymásba vetett hitük. De hiszen még olyan kis fiatalka, tele reménnyel.

– Csak azért, mert fiatal vagyok, tudom, miről beszélek.

Ivan hidegen kacagott fel.

– Hát persze, hogy tudja miről beszél! Ennyi idősen én is biztos voltam benne, hogy a magam igaza szent és sérthetetlen. Az ember viszont megkapja a kijáró pofonokat az élettől, és kénytelen lesz kicsit átértékelni a világról alkotott képet, nem gondolja, szépségem?

Magda hallgatott egy darabig, majd kötelességtudóan egyetértett a tábornokkal:

– Igaza van, Ivan Mihajlovics.

A tábornok elégedetten hümmögött.

– Zavarja, ha rágyújtok, szépségem? – kérdezte.

– Nem, nem zavar.

– Nem dohányzik?

– Nem.

Egy darabig megint csend volt. Averkij közelebb hajolt a réshez, ügyelve rá, meg ne lökje az ajtót véletlenül.

– Csak nem sír? – hökkent meg a tábornok.

– Nem, dehogy! – tiltakozott Magda. – Megfáztam... Még könnyezik a szemem néha.

– Ejnye, ejnye – ciccegett rosszallóan Pokornyijov. – Miért nem mondta mindjárt, Magda? Averkij! – kiáltotta a tábornok.

A kapitány összerándult, egy ugrással csizmájánál termett, kapkodva bújt bele, és már rohant is a tábornokhoz. Érezte, hogy Magda őt lesi kétségbeesetten, Averkij azonban mereven Ivant nézte.

– Hozz Magdának egy csésze teát – utasította a tábornok. – Meg nekem egy hamust – tette hozzá.

Averkij bólintott, és sarkon fordult. Hamust a saját irodájából vitt Ivannak, aztán szaladt a konyhára teáért. Nem akarta sokáig magára hagyni Magdát Ivannal, kapkodott, több helyen megégette ujját az átforrósodott csészével, pár csepp tea kiloccsant remegő kezére, zubbonyába törölte. Magában rimánkodott Vaszilijnak, hogy siessen.

– Már hogyne tisztelném a döntését, kedves Magda – hallotta Ivan hangját, mielőtt benyitott a szobába.

Miről maradhattam le? – futott át gondolatain, miközben letette a lány elé a teát.

– Köszönjük, drága fiam – biccentett Ivan. – Szólok, ha esetleg szükségünk lenne még valamire – intett az ajtó felé.

Averkij engedelmesen kiment, megint elsétált messzire a folyosón, kibújt a csizmáiból, aztán az ajtónál termett. Várakozónak hatott a csend, percekig egyikük sem szólt.