A határvonalon túl: Becenevek

22. - Leningrádi fehér éjszakák

"A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az."

/Tolsztoj/

Averkij (végig)

Néhány hónappal ezelőtt boldogan tért volna vissza Leningrádba, ám amikor aznap begurult a szerelvény a Moszkovszkij állomásra, nem érezte magát sem boldognak, sem szomorúnak, pusztán végtelenül üresnek. Vaszilij emelte le a bőröndjét a poggyásztartóról, Averkij szó nélkül vette el tőle, követte barátját a folyosón a kocsi végébe. Vaszilij szállt le először a vonatról, válla felett hátra lesve ellenőrizte, hogy Averkij ott van-e. A kapitány ráérősen kecmergett le a szerelvényről.

Azonnal megfájdult a feje a forgatagtól, és amíg Magyarországon az bosszantotta, hogy egy szót sem értett, otthon az bántotta, hogy mindent tökéletesen értett mások fecsegéséből. Utálta az ölelkező családokat, a könnyes csókkal egymásra találó párokat, mindenkinek azt kívánta, hogy legyen olyan megkeseredett, mint ő maga. Averkijt nem fogadta szerelmes csók, azt Magyarországon hagyta. Őt az édesapja várta a peron végében, az altábornagy Andrej Minovszkij ezredessel beszélgetett.

Megállt Vaszilij mellett, összenéztek.

– Majd összefutunk – szólalt meg Averkij, a napok óta tartó hallgatástól kissé rekedten.

– Össze – biccentett Vaszilij. – Nem hiszem, hogy sokáig fogom bírni apám társaságában. Gyere fel hozzám később, aztán elmegyünk valahova.

– Dobáljuk kavicsokkal a kompokat a Vasziljevszkij szigetről? – vetette fel Averkij.

– Mert az már múltkor is olyan jó ötlet volt, mi?

Averkij nem válaszolt, ugyanis a két idősebb tiszt ekkor vette őket észre. A kapitány Minovszkij ezredes baljóslatúan kifejezéstelen arcába nézve megállapította, hogy kettejük közül Vaszilijt nagyobb fejmosás várja, mint őt. A magas és katonásan egyenes tartású Andrej Minovszkij talán nem nyújtott olyan ijesztő látványt, mint Ivan Pokornyijov, Averkij mégis határozottan örült, hogy neki nem az ezredessel kellett egy ilyen hosszú út után szembenéznie. Az ő édesapja, Szergej inkább tűnt aggodalmasnak, mint bármi másnak, arcán elmélyültek a ráncok, és mintha barna hajában is megszaporodtak volna az őszhajszálak, mióta utoljára találkoztak.

– Felmegyek majd hozzád – ígérte Averkij, Vaszilij egy bólintással nyugtázta.

Szergej ölelésre emelte karjait, amikor Averkij odaért hozzá. Andrej Minovszkij ellenben rezzenéstelenül várt fiára. Vaszilij, se szó, se beszéd, elsétált mellette, Minovszkij ezredes arca erre megrándult, sarkon fordult, és követte fiát.

Averkij legszívesebben ugyanígy elcsörtetett volna apja mellett, de hiába haragudott rá, képtelen lett volna megtenni. Letette a csomagját a földre, és hagyta, hogy apja átölelje.

– De jó, hogy itthon vagy, kisfiam. – Szergej megveregette hátát. – Milyen volt az út? – érdeklődött, és elhúzódott Averkijtől.

A kapitány válaszul mindössze vállat vont.

– Gyere. – Szergej felemelte Averkij bőröndjét. – Biztosan éhes vagy.

– Nem vagyok.

– Azért enned mégiscsak kell. – Szergej szabad kezét Averkij vállára téve vezette a kijárat felé fiát. – Édesanyád a kedvenceidet készítette.

– Nincs kedvem kimenni Petrodvorecbe – nyavalygott Averkij. – Haza akarok menni.

– Hát haza jössz, fiam, nálunk mindig otthon vagy.