A határvonalon túl: Becenevek

16. - Beismerő vallomás

Alekszandr

Nem nyitott be rögtön kopogtatás után, ahogy általában tette, megvárta, amíg Averkij kiszólt, hogy szabad. A kapitány, a késői időpont ellenére, még az asztalánál ült, öklével támasztotta fejét, és látszólag a semmibe révedt.

Noha Ivan Pokornyijov már vasárnap visszament Budapestre, Averkij azóta is rettenetesen gondterheltnek tűnt, a szokottnál komorabban piszmogtak Vaszilijjal. Alekszandr szerette volna megvigasztalni, azon a keddi napon pedig végre megkapta a postán azt, amivel kicsit jobb kedvre deríthette a kapitányt.

– Miért nem pihensz? – kérdezte, miközben elfordította a kulcsot a zárban.

– Csak elgondolkodtam – motyogta Averkij.

Alekszandr a fogasra akasztotta kabátját és kucsmáját, majd odalépett Averkijhez, felállította székéből, hogy ő ülhessen a helyére, és az ölébe vonhassa a tisztet. Averkij a törzsőrmester vállára hajtotta fejét, lehunyta szemeit. Alekszandr csókot nyomott homlokára, a kapitány hátát simogatta.

– Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de egy kicsit talán túlhajtod magad – jegyezte meg. – Nem alszol jól?

Averkij kinyitotta a kimerültségtől tompán fénylő szemeit, a fáradtság szürkés árnyékot vetett arcára. Alekszandr végighúzta rajta hüvelykujját, megcirógatta, majd csókba vonta a kapitányt.

– Hoztam valamit – kezdte, miután elváltak –, amivel kicsit talán elterelem a figyelmed.

– Mit hoztál? – Averkij elnyomott egy ásítást.

A törzsőrmester elővette zubbonya zsebéből a borítékot, fél kézzel ügyeskedte ki belőle a fotókat.

– Polja küldött néhány képet – nyújtotta át a felvételeket a kapitánynak. – Megtarthatod mind, a húgom amúgy is azt hiszi, hogy valami magyar lánynak akarom itthagyni.

Averkij felegyenesedett ültében, szemei egyszerre élettelibben csillogtak, elvette a képeket Alekszandrtól. A legelső fotón a négy testvér szerepelt, a házuk előtt ültek a verandán; Alekszandr és Alekszej mindketten egyenruhában, Alekszandr mosolygott, Alekszej látszólag nevetett valamin. Polja egyenesen háttal ült Alekszej mellett, vállán csinos kendő lógott, szőke haját befonva viselte. Natasa a sor legvégén vigyorgott, egyik, bokáig sáros lába kicsit elmosódott a felvételen, valószínűleg éppen izgett-mozgott.

– Aljosa akkor kezdte a kötelezőt – mesélte Alekszandr. – Engem meg akkoriban neveztek ki tizedesnek.

– Tényleg hasonlít rád az öcséd – állapította meg Averkij. – A kisebbik húgod is.

– Nataska régen mindig azt mondogatta, hogy olyan erős akar lenni, mint az ő Alekszasa bátyuskája. Most már meg azért nyavalyog, nehogy akkora legyen, mint én.

Averkij a következő képet vette szemügyre: azon Alekszandr még egészen gyerek volt, körülbelül öt-hat éves, apja térdén ücsörgött, kezében ostornak tűnő tárggyal. A kapitány a fotót kémlelte, fel-felpillantgatott a törzsőrmesterre.

– Hasonlítasz rá, de a te arcod sokkal lágyabb. És szebb, persze.

– Kösz, Kapitányka – somolygott Alekszandr.

– Apád hagyta, hogy ostorral játssz gyerekkorodban? – csodálkozott. – Az én szüleim biztos nem merték volna a kezembe adni.

– Azon nem lepődöm meg. – Alekszandr egy sértett pillantást kapott válaszul. – A papa, ha jó kedvében volt, néha mesélt a kozákokról, megtanított ezt-azt. Mondjuk a nagajkát nem adta oda sokszor, mert a mama veszekedett érte. Lovagolni is a papa tanított meg.