A határvonalon túl: Becenevek

1. - Kapitányka

Alekszandr

Hétfő reggel fél hétkor Alekszandr kapásból vagy tucatnyi helyet fel tudott volna sorolni, ahol szívesebben lett volna, mint a gyakorló pályán a reggeli tornát felügyelni. Meghagyta a lehetőséget a főtörzsőrmesternek, hogy ordítson a katonákkal, amíg ő meghúzódott a háttérben. A pályát a járdától elválasztó kerítésnek támaszkodott, laposakat pislogott. Fájt a feje, és utálta magát, amiért előző este megint berúgott.

A szolgálat nem állt meg olyan kis apróság miatt, mint a másnaposság.

Megdörzsölte homlokát, feljebb tolva rajta a sapkát. Az ágyára gondolt, ami lefekvéskor mindig borzalmasan kényelmetlen volt, viszont mire reggel megszólalt az ébresztő, a világon puhább helyet keresve sem talált volna. Nagyot ásított. Szörnyen unta ezt az állandó körforgást, az embertelenül korai ébredéseket, a fizikai megterhelést, a heti hét munkanapot, amiben legnagyobb örömét az jelentette, amikor lefeküdhetett aludni vagy amikor jól berúghatott a többiekkel.

Cigarettát vett elő zsebéből, és aznap először rágyújtott.

Éles füttyentés hasított a bágyadt reggelbe, Alekszandr összerezzent, majdnem kiejtve kezéből a csikket. Szitkozódva fordult meg, hogy jól leteremtse, akárki füttyögött neki ott korán reggel. A hadnagy, Vaszilij érkezett a konyha irányából, egyik kezében letakart tálat tartott, a másikban valamit szalvétába bugyolálva. Fürgén megkerülte a fehér betonból emelt, második világháborús egyenruhát viselő katona szobrát, és belökte a csikorgó kaput. Alekszandr rá is haragudott, amiért korán reggel ilyen élettelien és serényen jött-ment.

– Neked hoztam – mondta köszönés helyett, és a nemes egyszerűséggel Alekszandr zsebébe tömte a csomagot.

– Mi ez? – hökkent meg.

– Iljin almás pirogot sütött a kapitánynak meg Katyinnak és nekem – magyarázta Vaszilij. – Gondoltam, hozok neked egyet, úgy el vagy sápadva, még a végén a gyengélkedőre kell cipeljelek.

– Kösz, pajtás – mosolygott rá hálásan Alekszandr. – Hát a kapitány mikor érkezik?

– Nemsokára, feltételezem. Tegnap már ide telefonált a szomszédos laktanyáról.

– Amelyik a kimondhatatlan nevű magyar város mellett van?

– Mindegyik magyar város neve kimondhatatlan.

– Azt hittem, te kapsz itt nyelvleckéket – vigyorgott Alekszandr.

– Én remek nyelvleckéket kapok – kacsintott Vaszilij. – Na, rohanok – intett, kihátrált a kapun. – Majd bemutatom neked Averkijt, de előre figyelmeztetlek: legalább annyira csípős a nyelve, mint a tiéd.

– Remekül fogunk együtt dolgozni, előre érzem – ironizált Alekszandr.

– Ettől tartok én is – csóválta fejét Vaszilij, azzal megfordult, és vígan fütyörészve elsietett.

Irigyen nézett utána. Örült ugyan Vaszilij boldogságának, de nem tudta legyőzni azt a keserűséget, ami hatalmába kerítette, akárhányszor szerelmes barátjára nézett. Milyen jó is tartozni valakihez...! Olyan régen érzett hasonlót, hogy abban sem volt biztos, jól emlékszik-e a szerelemre.

A földre pöccintette az elszívott cigarettát. Körbenézett, és megállapította, hogy megint elkezdtek felhalmozódni az eldobott csikkek a pálya körül. Gondolatban feljegyezte magának, hogy majd takaríttasson fel a katonákkal, mielőtt Vaszilijnak – aki jellemzően szintén elhajigálta a csikkeket – vagy Katyinnak eszébe jut fejmosást tartani miatta.

Kivette a zsebéből a pirogot, kicsomagolta, és jólesően harapott bele.

– Zajcev! – rikkantotta valaki a háta mögött.