A határvonalon túl: Becenevek

21. - Atyai szigor

Leningrádban...

Nem szerette Leningrádot, mert hiába született újjá a város a háborús romokból, még mindig látta maga előtt az omladozó falakat, a csontsoványra fogyott katonákat és civileket, érezte orrában az égett por és a rothadás szagát. Gyakran azon kapta magát, hogy nyakához kap, mintha fojtogatná a füst, és közben fülében megint ott süvített az a vérfagyasztó hang, ami ennyi év elteltével is kísértette nap mint nap. Néha maga sem értette, mi húzta előre azokban a rémálomszerű években, de ment, mert valahogy menni kellett. Akkor is, ha előtte már nem maradt semmi.

Legfeljebb látogatóba jött el Leningrádba, pár napnál sosem maradt tovább, ha pedig hivatalos ügyben szólították a városba, inkább elküldött maga helyett valakit. Ezúttal azonban személyesen kellett közbenjárnia, leküzdötte hát a viszolygást.

Minovszkij ezredest bosszúból bujtotta fel, gonosz elégtétellel számolt be neki Vaszilij és Magda viszonyáról, Andrej Minovszkij pedig pontosan úgy fogadta a hírt, ahogyan Ivan azt várta. Minovszkij önmagában azonban még nem volt elég, ezt a hadműveletet két oldalról kellett elindítania, kétfrontos háborúra kényszerítve az ellenfelet, vesztésre ítélve, esélyük sem volt ellene. Ám míg az egyik irányból a bosszú vezette – meg akarta mutatni Magdának, ki hozza a döntéseket –, addig a másikból az őszinte féltés. Nem Alekszandr Zajcev érdekelte őt, Averkijért aggódott. Ha Anatolij került volna ugyanebbe a helyzetbe, hálás lett volna Szergejnek, ha elmondja neki.

– Biztos nem maradsz? – marasztalta volna Szergej. – Tatyjana megágyazna neked a vendégszobában.

– Figyelmes vagy, de nincs rá szükség – hárított Ivan. – Még ma visszamegyek Moszkvába.

– Késő van már, nem? Éjszaka lesz, mire odaérsz.

– Muszáj hazamennem, holnap még rengeteg dolgom van, közeledik a felvonulás napja, tudod. Május elsejére pedig megígértem a gyerekeknek, hogy kimegyünk a dácsába.

– Jól vannak a gyerekek?

– Egészségesek, az a legfontosabb.

Otthonában látogatta meg Szergejt, ott volt a legbiztonságosabb Averkijről beszélni, nehogy illetéktelen fülek is meghallják mondanivalóját, és még több pletyka keljen szárnyra Averkij érdeklődési körét illetően. Szergej földszinti dolgozószobájában ücsörögtek, odakint még világos volt a felhőkkel szabdalt égbolt, a közelgő május meghozta a fehér éjszakákat is. Ivan azokat sem szerette, az éjszakai napfény kizökkentette az amúgy is zaklatott alvási rendjéből.

– Vacsorára sem maradsz?

– Nem, köszönöm – intett Ivan. – Nem akarlak sokáig zavarni, szóval a lényegre térek: Averkijről lenne szó.

Szergej hátradőlt székében, megdörzsölte arcát.

– Tartottam tőle – dörmögte. – Mit csinált már megint ez a gyerek?

– Nem tudom, hogy közöljem ezt finoman, Szergej, szóval kimondom, ahogy az van: Averkijnek viszonya van az egyik beosztottjával.

Szergej maga elé meredt, sokáig nem szólt, az Averkijéhez hasonló, hidegkék szemei nem árulkodtak érzelmeiről. Jobbját elgondolkodva érintette ajkaihoz.

– Bár tudnám, mit rontottunk el – dünnyögte. – Bárcsak megérthetném... Annyira szeretjük őt. Annyira szerettük őt mindig, mindent megadtunk neki...

– Tudom, Szergej – szólt együttérzően Ivan. – Mindnyájan nagyon szeretjük Averkijt, és törődünk vele. Ezért mondom el neked.

Az altábornagy talpra szökkent, fel-alá járkált a szobában.