A Második Generáció

Menekülés

Mikor felébredtem, Percy tartott a kezében, és vizet fröcskölt az aromba. Olyan nyugodt volt minden, nem értettem, hogy hova tűnt a csata, Mars mezeje, meg Új Róma. Felültem körülnézni, de Percy észrevett.
- Végre felkeltél az hittük, hogy kómában vagy. - mondta, majd megölelt.
- Hol vagyunk? - kérdeztem - És hova tűnt minden?
Apa szemében tengerkék szemében szomorúság csillant.
- A tábort lerombolták, rengetegen eltűntek, meghaltak, vagy megsebesültek. Még sose volt ekkora sereggel dolgom - mondta - Nagyiék is eltűntek, alig pár százan maradtunk.
És tényleg... ahogy körülnéztem mindenki szomorkodott, vagy a sebesültjeit ápolta. A szememmel megtaláltam Annabeth-éket, ahogy Mrs O'Leary-t próbálják kikötni egy fához. Olyan lehangolt volt mindenki. És én sem tudtam megbírkózni a gondolattal, hogy nagyiék már az Alvilágban vannak.
- Hova megyünk? - kérdeztem - A szörnyek mást is elpusztítottak a Jupiter Táboron kívül.
Azzal elmeséltem neki, hogy mit láttam álmomban. Amíg meséltem, arca egyre komorabb lett, és amikor ahhoz a részhez értem, hogy az istenek szétszóródtak, csak annyit mormogott:
- Megint nekünk kell megmenteni őket. De majd Kheirón talán választ tud adni ezekre a kérdésekre.
Rossz érzés kerített a hatalmába: Nem tudtuk, mivel állunk szemben, de az a valami megfutamította az isteneket, a tábor fele eltűnt, vagy meghalt, és csönd volt. Túl nagy csönd. Nem fújt a szél, nem reszkettek a bokrok, nem történt semmi.
Apa, baj van - mondtam, és abban a pillanatban előrobbantak a földből kis lények ezrei. Karposzok - villant át az agyamon. Az Anakluszmosz, ami családi örökség, tollból átváltozott karddá, felszúrva az első támadót. Ezek a kis lények egy perc alatt csatatérré változtatták az ideiglenes falunkat. El akartam futni, megvédeni az öregeket, de az egyik természet-szörny beleharapott a vádlimba. Egy suhintással porrá változattam, amit elfújt a szél. Suhintottam és öt karposz látott engem utoljára.
Érzékeltem, hogy mi folyik körülözttem de nem nagyon tudtam figyelni, mert legalább 20-an próbáltak felfalni. Láttam Franket  amint elefánttá változva tapossa el a szörnyeket, Leót, a tűzembert, Reynát az agaraival. De közben én is szúrtam, vágtam, döftem, de így is sikerült beéecsimpazkodniuk a pólómba, és jól megtépni. Tíz perc kellett hozzá, hogy megrémisszük a szörnyeket, és visszavonulót fújjanak. De ezután is résen voltunk. Carol persze megjegyezte, hogy milyen jól nézek ki
- Walter, inkább vedd le, úgy is jobb ennél - mondta nevetve
- Legközelebb majd nem fogok segíteni - mormogtam, mire kacagva elment beszégetni Jean-nel
Anya jött oda hozzám, egy karddal az oldalán és tőrrel a kezében
- Nem tudom, hogy miért kellünk ennyire nekik. - mondta, mire elmeséltem neki is az álmom. Rémülettel fogadta, mint aki sejti, hogy kié a recés hang. Csak annyit mondott, hogy muszáj megbeszélnie Kheirónnal. Odamentem apához, mert sejtettem, hogy nem ez lesz az utolsó harcunk és megkértem, hogy segítsen irányítani a vizet. Tudom, fura, hogy Poszeidón unokája vagyok és nem tudom normálisan kezelni a vizet, de az van, hogy igazából szinte bármit meg tudok csinálni vele, de sose azt csinálom, amit szeretnék. Eddig még nem mertem megkérni tőle, mert kínosnak tartottam, de ilyen helyzetben muszáj volt. Szóval elmentem gyakorolni.