A Második Generáció

Balhé a vasútnál

- Walter, megérkeztünk - hajolt felém Jane
Nem nagyon akartam felkelni. Csak szörny támadások, megpróbáltatások és akár halál is. Nem feledkeztem meg a próféciáról. Sajnos.

Szerintem észrevették, hogy nem akarok felkelni, így Ben vett kezelésbe. Először elkezdte pofozgatni az arcomat, majd az ujja hegyén egy kis lángocskát gyújtott, azzal közeledett az arcom felé.

- Jó, nyertetek, csak hagyd abba - pattantam fel az ülésből, majdnem bele a lángba. - Mennyit aludtam?

- Jó pár órát - szólalt meg, az amúgy csendes Lucy. Nem értettem, hogy miért nem beszél olyan sokat. A varázsbeszéd nem átok. - Már Kansas City-ben vagyunk.

- Hogyan jutottunk mi Kansas City-be? - pislogtam - Az jó 1000 mérföldre van Long Island-től.

- Az most mindegy - hadarta Jane - Inkább szálljunk le amíg lehet.

Egyetértettem. A pályaudvar tele lehetett szörnnyel, és négy illatos félisten napokig elég lenne nekik.

Az állomás olyan volt mint az összes többi New Yorkban, azzal a különbséggel, érezni lehetett, ahogy figyelnek minket.

- Húzzunk innen - mondtam gyanakodva

- Jó, de akkor utána bekapunk valamit az egyik pékségben.

- Jó lesz végigcsinálni a küldetést, ha minden 2. Órában meg kell állnunk enni Ben miatt - gondoltam magamban.

- Igaza van Walter-nak - szólt Lucy - Minél hamarabb tűnjünk el ebből a városból

Éreztem, hogy varázsbeszédet használ. Nem haragudtam, szinte látni lehetett a feszültséget.

- Hogyan jutunk tovább? - kérdeztem gyorsan - Valakinek van pénze?

Ben előkapott pár drachmát.

- Mármint dollár - forgatta a szemét Lucy

- Nálam még van egy kevés - kapart elő Jane egész sok készpénzt.

- Akkor álljunk meg egy pékségben - kurjantotta Ben

- Hová fér beléd ennyi? - tudakolta Lucy

- Mi van, már több órája nem ettem! - kérte ki magának

Jót röhögtünk a jeleneten, de azért megálltunk egy pékségben enni valamit.

Gyorsan megreggeliztünk és kimentünk a vasútállomásra. Minél kevesebb időt akartunk itt tölteni, Kansas City-ben. Nyugtalanító volt a város. Kétség kívül szép, de négy félisten kiváló szörnymágnesnek bizonyult, egy szörnyekkel teli városban.

Az állomás úgy nézett ki, mint bármelyik másik New York-ban. Tele emberrel, boltokkal és hajléktalanokkal.

Megvettük a jegyet, és kiálltunk a peronra várni a vonatot. Egyre gyorsabban mentem volna innen, ugyanis egy hajléktalan-csapat céltalanul bolyongott, és nem túl bizalomgerjesztően néztek minket.

A többiek felé sandítottam, hogy látják-e amit én. Szerencsére ők is észrevették a veszélyt. Végre megszólalt egy hang a mikrofonban: ,,Vonat érkezik a kettes vágányra, Kansas City-ből halad tovább Las Vegas felé..."

- Ez lesz a miénk - szólalt meg Lucy.

Ám amikor megjelent a vonat, a hajléktalanok már nem bókláztak, hanem megindultak egy helyre a kutyáikkal: felénk

Most már nem kerülték a tekintetünket. Megnőttek, jó 3 méter magasak lettek, homlokukon egy szem bámult ránk. Sajnos a kutyák sem igazi kutyák voltak. Többszörösükre nőttek meg, és néha eltűntek, és az árnyékban bukkantak fel.

- Jellemző - motyogta Jane - Sosem ússzuk meg támadások nélkül.

Legalább 10-en voltak, de nem volt más választásunk. Harcolni kellett. Elővettem a tollamat a zsebéből, és eldobtam a kupakját. Egyből egy mennyei bronzból készült kard ugrott elő. Ben szokás szerint meggyulladt, viszont most jól jött ez a segítség. Jane elővette az íjját, majd egy vesszőt helyezett a húrra, Lucy pedig lecsatolta az oldalán lógó kardot, és a támadóira szegezte.

A pokolkutyák hangos ugatás kíséretében nekünk rontottak. Jane az egyiket egy nyílvesszővel terítette le, viszont nem maradt ideje, hogy a másikat is a Tartaroszba küldje. Ben gyorsan odadobott egy tűzgolyót, de a szörny még belekarmolt a lány oldalába. Nem tudott tovább harcolni, egyből elájult, meg kellett védenünk.

- Ben tiéd a három jobb oldali - mutattam a pokolkutyákra - Lucy, tiéd a két küklopsz, és egy pokolkutya!

Így nekem a  három óriás szörny  maradt. Nem mondhatni, hogy túl okosak (bocsánat Tyson), szinte fellökték egymást, amikor nekem támadtak.

Az első elől kitértem, és utána szúrtak, nem maradt más belőle, csak egy bunkósbot meg egy kupac hamu. Nehéz volt úgy harcolni a maradék kettővel, hogy ne menjenek mögém, Jane-hez.

Elugrottam egy ököl elől, és orrba vágtam a küklopszot. Látszatosan nem örült neki, mert nekem szaladt és feldöntött. Kogurultam a botja alól, kirúgtam a lábát, és őt is a testvére után küldtem.

Picit sajnáltam őket. Elvégre ők a rokonaim. Olyan rokon, akivel a legkevésbé sem akarsz találkozni. De megfogadtam, hogy nem bonyolódom bele a görög rokonságba, annak nem lesz jó vége.

- Rakd le a fegyvert és menj el! - kiabált Lucy a küklopsznak - Te nem is akarsz bántani minket!

Sajnos működött a varázsbesbéd, és leeresztettem a kardom. Ellenséget ezt a pillanatot használta ki, hogy végezzen Jane-nel. Kikerült, és felemelte a kardját. Nem volt időm kivédeni az ütést.

- Nem lehet, hogy így hal meg - gondoltam, azzal előreugrottam. Szörnyű fájdalom hasított a kardot tartó kezembe, de nem volt időm vele foglalkozni. Eldobtam a kardom, és felrobbantottam a vízvezetékeket.

- ,,Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak" - szólalt meg az ismerős hang

- Ideje indulni - sürgetett Lucy, bár még nem nyerte meg a csatát. Ben-nel felkaptuk Jane-t, és beugrottunk a záródó ajtón.

Lucy-nak majdnem beszorult a keze, amikor bejött.

De az állomás volt a legrosszabb. Menekülő halandók, víz mindenütt, és fegyverek. Meg a kardom. De nem tudtunk ezzel foglalkozni, addig nem nyugodtunk meg, amíg el nem hagytuk az állomást.

Gyorsan kerestünk egy üres fülkét, és bezárkóztunk.

Ettem egy kicsi ambróziát, de nem sokat segített. Eddig nem is éreztem, hogy mennyire fáj.

- Muszáj pihennem - szóltam, letéptem a pólómból egy darabot, a kezemre csavarral, és ledőltem pihenni.