Welcome to my Paradise!

"Félek tőled! Féltem mindig..." - A szorongás az életem része

"A túlzott elvárások, az ehhez kapcsolódó megfelelési kényszer és az önbecsülés hiánya veszedelmes koktél. Olyan, amelynek folyamatos kortyolgatása különféle lelki betegségek kialakulásához vezethet, amelyek nagyon gyorsan beszűkíthetik az ember életét."

Az egyik részben írtam az introvertáltságról. Ugye én egy nagyon zárkozott, nehezen ismerkedő típus vagyok, ezért ebbe a fogalomba kapaszkodtam okként, hogy nem beszélek olyan sokat. Azóta azt gondolom, hogy az introvertáltság, vagy akár az extrovertáltság csak azt határozza meg, hogy az ember mennyire zárkozott vagy nyitott személyiség.

Nagyon nehéz számomra az elmúlt időszak, ugyanis egy elég komoly személyiségfejlődésen megyek keresztül. Igyekszem kizárni a különböző ingereket, keresem önmagamat. Nem nagyon szeretném ezt most fejtegetni, viszont egy valamiről  muszáj beszélnem. Amit eddig az introvertáltságról írtam, azt még mindig úgy gondolom, de ez nem teljesen befolyásolja egy ember viselkedését. Ez egy személyiségtípus, ami normális. Vagy ezzel rendelkezel, vagy nyitottabb vagy az emberek felé.

Az én esetemben egy sokkal komolyabb dolog áll a háttérben, amiről eddig én sem tudtam. Az pedig nem más, mint a szociális fóbia. Hogy hogyan jutottam el idáig?

Nagyon sokáig nem értettem, hogy mások szerint miért volt problémás a viselkedésem. Nekem szinte teljesen természetes volt, hogy nem kellett emberekkel beszélgetnem, ismerkednem. Ennek sajnos az a hátránya, hogy idővel kiközösítenek a többiek, akár poénból meg is aláznak. Na de először lássuk, hogy mivel is állunk szemben.

Szociális fóbia

A szociális fóbia egy olyan pszichiátriai betegség, amely során a páciens tartós és irracionális félelmet, szorongást érez társas helyzetekben vagy nyilvános szereplés alatt. Valamilyen pszichés fejlődési zavar áll mögötte, ami miatt az önkép, az önértékelés sérült, kiválthatja valamilyen trauma, sorozatos negatív élmények, öröklődhet, idővel akár depresszióhoz és pánikbetegséghez is vezethet.

Én sokáig kerestem arra a kérdésre a választ, hogy miért bántanak engem az emberek, mi rosszat tettem, amiért bűnhődnöm kellene. Igazából... Semmiért. Nem az embereknek van baja velem, hanem nekem van bajom az emberekkel. Ezt most ne úgy képzeljétek el, hogy mindenkit utálok, hanem egyszerűen csak félek az ismerkedéstől. Ez a fajta félelem belém van kódolva, és azt akarja elhitetni velem, hogy az emberek bántani akarnak, nem vagyok biztonságban mellettük, nem bízhatok senkiben, nem szeretnek, hülyének néznek. Ez az érzés pedig borzalmas. Higgyétek el, nem én akarom így. Ha nem hagyják, hogy magamtól bontakozzak ki, rám erőltetik a beszélgetést, kérdezgetnek, nagyon kellemetlenül érzem magam, kínos helyzetbe kerülök, eluralkodik rajtam a szégyenérzet. Egyszerűen nem tudok mit hozzáfűzni a dolgokhoz, nehezen megy a kommunikáció. Sajnos hozzám barátkozás terén sok türelemre és kedvességre van szükség. Emiatt nagyon nehezen alakítok ki kapcsolatokat, de ha sikerül, azok biztosan szorosak lesznek. Idáig ezt én sem tudtam. Nem értettem, hogy nekem miért nem megy olyan könnyen az ismerkedés, de igazából nem is nagyon volt rá szükségem. Csak a társadalmi nyomás éreztette velem azt, hogy ez így nem jó.

Saját történetem

Én egész kicsi koromtól fogva a személyiségemmel kilógtam a sorból. Nem mondanám magam egy magányos embertípusnak, sőt kedves emberek között nagyon is jól érzem magam, de például egy hétköznapi társaságban nem tudok mit kezdeni, csak úgy elvagyok, amíg valaki szóba nem elegyedik velem. A másik dolog meg az, hogy rengetegszer aggódom. Az aggódás egy állandó érzés lesz számomra, ha olyat kell tennem, ami másnak mondjuk egy természetes, mindennapi dolog, például egy hétköznapi embertől megkérdezni valamit. Olyankor az van a fejemben, hogy mi van, ha rosszul reagál, én meg béna helyzetbe kerülök. Volt, hogy nem egyszer maradtam már válasz nélkül, és ez csak rontott a helyzeten.