Welcome to my Paradise!

Szeret, nem szeret (18+)

Azt bánom, hogy csak ennyire becsültem meg magam...

Én sem értem, hogy lehettem annyira buta, hogy egy-két éjszaka alatt ketté törjem az önbecsülésemet pusztán egy felejthető pillanatért. Nem mondom, hogy bánom azt a pillanatot, mert akkor jó volt, de visszagondolva eléggé megalázó egy nő számára...

Ahogy kezdtem felnőni, egyre többször tapasztaltam azt, hogy felkeltem az általában 40-es, nem éppen szexi férfiak figyelmét. Engem sosem érdekeltek ezek a férfiak a külsejük és az életkoruk miatt, bár az nekem is jólesett, hogy valakik odáig voltak értem. Viszont volt egy "férfi", aki elsőre nekem is szimpatikusnak tűnt, aztán csak kipukkant az a színes buborék, és kénytelen voltam szembenézni azzal a valósággal, hogy olyat tettem, amit inkább nem kellett volna. Nehéz erről beszélni, mert az emberek általában rossz véleménnyel vannak a szeretőkről, de minden eset más, és egy kicsit mindenki hibás a történetben. Nincs olyan, hogy ki az áldozat, és ki a főbűnös.

Szóval adott volt egy negyvenes, magára sokat adó, családos ember és egy buta, huszonéves kis angyal. Az angyal nagyon kedvelte az érdekes embereket, a férfi is az volt, azonnal felkeltette az érdeklődését, így szerette volna jobban megismerni. Már csak a sors fintora volt az, hogy a férfinak is hasonlóak voltak a szándékai az angyallal szemben. Hogy a szép külső volt-e a vonzalom oka, vagy a jó kisugárzás, nem tudni, de amikor a férfi felajánlotta az angyalnak, hogy találkozzanak egy péntek este, a lány, ugyan egy kis gondolkodási idő után, de rábólintott. Jogosan merülhet fel benned az a kérdés, hogy miért bólintott rá erre az a szerencsétlen, mindenki családját csak tönkre akarja tenni... Kalandból... "Amerre sodor az ár" alapon.

Az angyal... Vagyis én (csakhogy érezzem a tettem súlyosságát) azon a péntek estén olyasmire szántam el magam, amit azelőtt még senkiért nem tettem meg. Megvártam, hogy elteljen éjfél, hogy a szüleim biztosan elaludjanak, tetőtől talpig feketébe öltöztem, hogy a sötétben kevésbé legyek feltűnő, kisunnyogtam a házból, ki a kapun, és azon utca felé vettem az irányt, ahová megbeszéltük, hogy a férfi eljön kocsival, engem meg felvesz. Így is történt. Az autóban kb. egy órát töltöttünk el, de ha valaki arra lenne kíváncsi, hogy számomra az milyen élmény volt, akkor azt hiszem, nyugodtan rávághatom, hogy megalázó. Semmivel nem éreztem magam különbnek egy r*bancnál, és ez a gondolat sokáig ott volt a fejemben. El nem tudtam képzelni, hogy más nők ezt csinálják hónapokon, éveken keresztül annak reményében, hogy a pasi majd elhagyja értük a feleségét.

Nagy vonalakban annyi történt, hogy amikor beszálltam a kocsiba, igenis meglepett a férfi hirtelen közeledése. Akkor valahogy nem annak a jófej pasinak tűnt, akit először megismertem, hanem annak az alaknak, aki le akar fektetni. Már csak azért sem mertem erre gondolni, mert egyébként egy ideig munkatársak voltunk. Amikor közeledett felém, próbált mindent úgy beállítani, mintha az én döntésem lenne az egész, persze ő megadta erre is, meg arra is a döntés lehetőségét, de azért valljuk be, volt ebben érzelmi zsarolás is. Ilyenkor egy tisztességes nő nem hogy elhagyja az autót, eleve oda sem megy, de mindegy, már ott voltam, megtörtént a dolog. Viszont nekem nem volt kielégítő (és várható is volt, hogy ilyen körülmények között nem lesz az). Azt ígérte, megpróbáljuk majd még egyszer, de előtte beszélgethetünk is akár. Persze, én kis naiv, hittem neki. Az a beszélgetés annyiból állt, hogy ő ledarálta, mit szeretne, és hogy én kb. semmire nem mondhatok nemet, mármint a "szabályokkal" kapcsolatosan, engem meg csak szóhoz sem hagyott jutni. Utána lett vicces a dolog, vagy inkább bosszantó.

Beindította a motort. Kérdeztem tőle, mit csinál. "Meleget". Oké... Becsatolta az övet. Itt már nem is tudom, hogy mi történt, de nekem nem tetszett. Elindultunk előre. Azt kérdezte tőlem, hogy ugye én is éreztem, hogy valami meglökte a kocsit. Egyetlen dolgot éreztem abban a pillanatban, hogy tisztára hülyének néz. Nem fordult vissza, úgyhogy konkrétan ki lettem b*szva oda, ahonnan elindultam. Amikor hazaértem, megfogadtam magamban, hogy én soha többet ilyet biztosan nem csinálok. Egy lopott óráért nem vállalok ekkora kockázatot. Aztán másnap felhívott telefonon, és valahogy megbeszéltük a dolgot. Azt mondta, megijedt. Utána jött a duma, hogy ő mekkora felelősséget vállalt ezzel. Gondoltam magamban, hát B+, ha ilyesmitől félsz, akkor nem kéne találkákra járkálni. Meg hogy én vigyázzak miket írok neki, nehogy a felesége meglássa. Az én kezemben van az a k*rva telefon? Annyit nem képes férfi létére elintézni, hogy privátként kezeljen egy üzenetet? A r*bancos gondolatomra meg csak annyit mondott, hogy ő meg latór... (Akkor ezt most vegyem úgy, hogy egyetértett a gondolatommal?!) Mindegy...

Elmentem másodjára is. Adtam neki még egy utolsó esélyt, hogy ne legyen olyan sz*r a helyzet. Ez a második találkozó már tényleg nem volt olyan rossz. Beszélgettünk is meg minden. Együtt döntöttünk arról, hogy most már ideje lenne indulni. Harmadik találkozóra azt szerette volna, ha legalább egy fél napot eltöltünk egymással, de én tudtam, hogy az kivitelezhetetlen lesz. Nincs hogyan, nincs indok másnak, hogy kivel és miért megyünk el. Persze, ő sem tudta, az első találkának a megoldását is én találtam ki, szerintem ezt is elvárta volna tőlem. "Ilyen-olyan buszra szálljak ekkor, kérjek csak úgy ki szabadnapot a munkahelyemről", meg ilyenek. Hát azt már nem. Annyira azért még én sem estem a fejemre, hogy egy kanért vállaljam az utazást a bizonytalanságért. Na, mivel már nem nagyon tudtunk találkozni, felhívott akkor, amikor NEKI jó volt. Az mondjuk kicsit sem zavarta, ha pl. néha én nem értem rá, akkor is hívogatott. És akkor jöttek a kedvenceim, a kéretlen nevelő tanácsai és az értelmetlen üzenetek. Itt kezdett már inkább elegem lenni ebből az egészből. Jó volt vele beszélgetni, meg az estéket sem bántam, de ezt a viselkedését nem bírtam.

Egyszer elég sokat ittam, és akkor is felhívott. Véletlenül kimondtam neki, hogy szeretem. Ő azt mondta, ezt nem lehet. Persze, hogy nem lehet, én azt úgy gondoltam, hogy nem szerelemmel, hanem csak olyan szeretettel, ahogy mondjuk ő a gyerekét szereti, vagy ahogy én a szüleimet. Ezt meg is magyaráztam neki, de nem értette meg, pedig ennél világosabban nem tudtam volna elmondani. Akkor megkaptam, hogy én sem tudom, mit akarok, ezt döntsem el magamban, és akkor még beszélgetünk róla. Persze, "én nem tudom eldönteni magamban" csak azért, mert ő nem érti meg, amit mondok neki. Nincs mit már megbeszélni, én ezt lezártam. Nem ez lenne az első... Az is nagyon idegesítő volt, hogy ő felhívott, hogy elmondja a bajait, amiket vagy legalább 3x végig hallgattam, aztán "szólaljak meg én is", de végig sem mondhatom, amit akarok, mert ahogy belekezdek valamibe, rögtön belevág a semmibeszédjébe, és aztán félóráig tölti nekem haszontalanul az időt.

Nekem ez csak egy kis kaland volt, egy tapasztalat, közben minden egyes szabállyal tisztában voltam, valószínűleg most már ki is lépek ebből az egészből, mert elvesztette a varázsát, de én még most sem értem, hogy más szerető nők hogyan képesek éveken keresztül ezt a megalázó borzalmat csinálni. Nem hiszem, hogy én akkora bűnt követtem volna el, de még így is érzem ennek a súlynak a nyomását. Azzal a tudattal, hogy szeretik a másikat, a titkolózások, a bujkálások, "ezt nem lehet, azt nem lehet, most nem jó, futni kell", az a bizonytalan reménykedés, csak a második vagy, fenyegetőzések... Az ilyen embert egyáltalán nem lehet férfinak nevezni, pláne nem nő tisztelőnek. Hát meg ne haragudjatok, de amelyik nőben van egy kicsi ész és önbecsülés, az inkább egyedül éli le az egész életét, minthogy valaki folyamatosan beletörölje a farkát, és így meg úgy hitegesse, közben nincsen sehol semmi. Nem tagadom, nekem izgató volt ez a kis játék az elején. Én nem gondoltam ilyenkor senkire és semmire, mert én senkinek nem fogadtam meg semmit. Maximum a szüleimet és magamat nem tiszteltem meg annyival, hogy ilyenbe nem megyek bele. A szüleim remélhetőleg sosem tudják meg, én meg majd kiheverem, de jobb is minél előbb kilépni egy ilyen viszonyból, mert az első fellángolás után már csak a lelki rombolás jön.