Welcome to my Paradise!

Kicsi szívem legnagyobb dobbanása

"Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit..."

~Isabella Swan~

Ez egy történet életem egyik legnagyobb szerelméről...

2012. december 25.

Csak egy karácsonyesti mise, csak egy félrepillantás, csak egy hirtelen jött szívdobbanás, csak egy érzés, csak egy örökre megőrzött pillanat...

Mondhatom azt, hogy ezt a fiút, nevezzük mondjuk SZEdwardnak (majd kiderül, hogy miért), már kisgyerekkorom óta ismerem. Igazából akkor nem is érdekelt még, sőt simán elmentem mellette, észre sem vettem. Végül is ez a normális, nem? Egy kislány honnan is tudhatná azt, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Igazából még most sem tudom, de annak, ami eddig tart, csak van valami jelentősége, amit nem tudok megmagyarázni.

Szóval... Az a bizonyos szenteste. Lehet, hogy most ez egy olyan történetnek fog hangzani, mintha egy 10 éves kislány ecsetelne arról, hogy ő mennyire elvarázsolt lett a szőke hercegtől, de ez igenis igaz, és számomra nagyon sokat jelent.

12 éves voltam... Nálunk itt az a szokás, hogy a első osztálytól a nyolcadikig a gyerekek a templomban egy pásztorjátékot adnak elő. Ahogy lejárt a szerep, kezdődött is az ünnepi mise. Szépen helyet foglaltam az anyukám mellett a padban. Bár katolikus vagyok, gyerekként mégiscsak untam a misét, és alig vártam már, hogy vége legyen. Nem tudom, hogy akkor mi üthetett belém, talán gyerekként szórakozási lehetőséget kerestem, így eldöntöttem magamban, hogy az oltárnál álló egyik ministránsfiút egész mise alatt bámulni fogom. (Ne... Ne is kérdezzétek, hogy miért! Én sem értem.) Na most, egy óvatlan pillanatban a szemeim rápillantottak egy másik ministránsfiúra, aki mellette állt. Ez volt SZEdward. Azért elárulom, valami közrejátszott a dologban...

Még abban az évben láttam először az "Alkonyat" című filmet. Igen... Igen... Tudom. Az "Alkonyat" messze nem az a film, ami a legjobbra sikeredett. A vámpír főszereplő benne, biztos nem az a fiú, akibe a legtöbb normális lány beleesne, mert tipikusan az az srác, aki után a kis tizenévesek csorgatják a nyálukat. Nekem sem a kedvencem. Nem is értem, hogy hogy történt az, ami megtörtént. Ne értsetek félre, tényleg, nem arról van szó, hogy rögtön vihogok, ha meglátok egy ilyen fiút, de... Ott van az a "de".

Karácsony volt. A szeretet legszebb ünnepe. Éppen abban az évben váltam "nővé" (ha értitek, mire célzok). Ott állt velem szemben egy fiú, akinek... Akinek a szemei abban a pillanatban teljesen elvarázsoltak, és csak azt a szót tudtam volna kinyögni, hogy... Edward Cullen. Jó! Tudom! Ez a legbénább és legszerencsétlenebb szerelmi vallomás, de azt fontos rólam tudni, hogy soha nem mentem a tömeg után. Jelenesetben a kis csajok után, akiknek esetleg egy Shawn Mendes vagy Harry Styles láttán benedvesedik a bugyijuk. Sőt, mára már rohadtul nem azért tetszik.

Igen. Akkor a kis 12 éves énem úgy gondolta, hogy a szíve egy vámpírra hasonlító srác rabja lett. Pillanatnyi fellángolás volt, ennyi! Aztán valahogy ez a "fellángolás" nem akart csitulni. Teljesen odáig voltam a srácért, bár erre először nem is jöttem rá. Csak azt tudom, hogy ezután mindenáron látni akartam őt, és teljesen boldog voltam a közelében, akármi is történt. Repesett a szívem az örömtől, és reszketett minden egyes porcikám, ha meghallottam a hangját. Az persze csak mellékes információ volt, hogy tudtam, ő mindig kedves és udvarias velem szemben, meg persze a humora is nagyon jó.

Hadd ne kelljen mondanom, hogy emiatt volt egy úgymond "riválisom" is. Bár okom nem volt rá, tiszta szívemből rühelltem azt az sima barátnőjét, aki egyfolytában körülötte legyeskedett, és egész jól megvoltak. Egyszerű féltékenység vagy irigység a semmire, ami szerintem szintén természetes, ha egy ember szeret valakit. Ez az a féltés, hogy más is megszerezheti előlem. De már most leszögezem, hogy világos legyen, soha semmi nem volt köztük.