𝗣𝗿𝗼𝗺𝗶𝘀𝗲 𝗠𝗲 [Eren x Reader FF]

①.

Nem értem, egyszerűen sohasem tudtam meg érteni. Ez a sors, amit kaptunk vajon Isten műve? A bűneinkért cserébe? Ha így is van, akkor mégis mit csináltunk rosszul? Mit rontottunk el? Megannyi kérdés, ami megválaszolatlan, és az is marad. Mindig is féltem a titánoktól, féltem, hogy meg halok, hogy úgy végzem, mint az a rengeteg katona, aki a halálba rohant. Hülyeség...hülyeség, amit művelnek, céltalanul küzdenek azokkal az emberzabáló szörnyetegekkel. Én mégis ugyan ezt az utat akarom választani, és még magam sem értem, hogy miért. Gyáva vagyok hozzá...de valahogy mégis úgy érzem, ott a helyem.

Érdekes gondolataim megvitatása közben egy gyengéd érintést éreztem vállamon.

- [T/N], hallod, kelj fel, hoztam neked ennivalót – kinyitottam a szemem, és bátyám kedvesen mosolygó képe rajzolódott ki előttem. Lassan felültem és elvettem tőle azt az egy darab kenyeret.

- Köszi... – motyogtam, majd neki láttam elfogyasztani azt, viszont fél úton megálltam és bátyámra vezettem tekintetem.

- Te nem eszel? – mire halvány mosolyt húzva ajkaira megrázta a fejét.

- Neked több erőre van szükséged – simogatja meg fejem búbját.

Miután jóízűen elfogyasztottam az elemózsiát, bátyám meg fogta a csuklómat majd felhúzott.

- Gyere, menjünk.

- Mégis hova, és miért? – megszeppenve bámultam.

- Hát mi az, hogy hova – összecsapta a két tenyerét, majd folytatta – itt az idő, hogy meg valósítsuk álmainkat! – emelte magasba az egyik kezét, mire én csak tovább értetlenkedtem. Néha olyan furcsa ez az ember. Ahogy észrevette még továbbra is értetlen fejemet, két ujjával orrnyergét kezdte el masszírozni, majd beszédre nyitotta ajkait – Jaj istenem, te butus, hát ma lesz a válogatás, hogy kiket fognak felvenni a kiképzésre! – jelentette ki boldogan.

- Na, induljunk meg, minél hamarabb ott vagyunk annál jobb! – rá markolt kezemre majd szaladni kezdett, engem maga után húzva.

Egy olyan 10-20 perc menetel után oda értünk, ahol temérdek mennyiségű, velünk egykorú gyerek volt. Egy ideig csak tömörültünk, majd felsorakoztattak minket, mindezek után megjelent egy magas, ijesztő férfi, mire mi mindannyian elkezdtünk szalutálni. A férfi egy ideig csak állt, majd vett egy nagy levegőt, és eléggé nagy hangnemben elkezdett beszélni.

– Keith Shadis vagyok, én foglak titeket képezni, szóval nagyon ajánlom nektek, hogy tisztelettel beszéljetek velem, értve vagyok?! – az egész csapat egyszerre helyeselt az úrnak, aki ez után a cselekedet után sorban ki kérdezte a tanoncokat. Miközben sorban haladt végig mindenkin. Egy pillanatra összeakadt a tekintetem egy barna hajú, smaragd zöld szemű fiúval, még ha arra az egy pillanatra is, de sikerült teljesen bele merülnöm a napfénynek hála, gyönyörűen csillogó szempárjaiba, mikor is éppen rám került a sor.

- Kisasszony! Maga figyel rám egyaltalán?! – mászott a képembe Keith parancsnok, mikor konstatáltam, hogy éppen mi is történik körülöttem, eléggé össze rezzentem.

- E-elnézést uram! Teljes figyelmem magának van szentelve! – bevallom őszintén, eléggé remegett a hangom. Azért valljuk be ijesztő az úr.

- Nekem nem úgy tűnik kisasszony – meredt rám elsötétült tekintettel – de mondd, mi a neved?! – kiabált arcomba.

- [Teljes név] vagyok, uram! – húztam ki magam az eddiginél is jobban.

- És mégis mit keresel itt?! Nem igazán tűnsz idevalónak, kölyök! – ordítozott tovább az idegbeteg „úriember".