Egy új élet | Gio Reyna

Második fejezet

Képtelen vagyok aludni, és az ágyban forgolódást is megunom, ezért lerúgom magamról a takarómat, és kikeresem a futós ruhámat - sportmelltartó, trikó, rövidnadrág, és az agyonstrapált futós Adidasom - a fürdőben megmosakszom, és összefogom a lapockám fölé érő világosbarna hajam, majd a konyhába megyek reggelizni.

Rajtam kívül még nincs ébren senki, és Gordon Ramsay típusú mesterszakácsnak sem mondanám magam, ezért a pirítós mellett döntök. Miután másodjára is sikeresen frászt kapok a hűtőtől, és az egyik alsó szekrényben megtalálom a - ki gondolta volna? - dortmundos pirítóssütőt, előveszek két szelet kenyeret és bedobom őket a pirítóba. Amíg sülnek, kinyitom az egyik szekrényajtót, hogy elővegyek egy kávésbögrét, és szembe találom magam egy szovjet hadseregnek elegendő fekete - sárga bögrével. Unottan tologatom őket arrébb egy hétköznapi darab után kutatva, amikor egy rekedtes, álmos hang szólal meg a hátam mögött.

- Másik szekrény. - Ijedtemben beverem a fejem a szekrénybe, és a fájó pontot dörzsölve fordulok a hang irányába.

- Jesszusom, Hans, halálra ijesztesz! - a nevelőapám kócos hajjal, gyűrött pólóban és egy alsógatyában áll a konyha közepén, és ugyanolyan fura arckifejezéssel néz engem, mint én őt.

Szívderítő látvány reggel hatkor.

- Mit csinálsz itt ilyen korán? Aludnod kéne még, mint minden normális diáknak. - Ásítva a hűtőhöz lép, és kinyitja az ajtaját, én pedig kiveszek egy bögrét a többi közül, és a kávéfőző alá teszem.

- Nem tudtam aludni, úgyhogy gondoltam, egy futás keretein belül feltérképezem a város egy részét.

- Na de ilyenkor? - hüledezik.

- Mivel augusztus van, később meleg lenne - rántom meg a vállam, de nem reagál rá.

- Nem láttad a tejet? - kérdezi, miközben deréktől fölfelé eltűnik a hűtőben.

- Nem, de ha majd összefutok vele, megmondom neki, hogy kerested - Megpróbálok humorizálni, de nem veszi a lapot.

- Aha, megvan! - emeli fel a dobozt, mint valami kupát. - Anyád elrakta.

Hümmögök egyet, közben pedig a számhoz emelem a bögrét, benne a napi koffeinadagommal, a kenyérpirító pedig ezt a pillanatot választja arra, hogy kilökje a kenyereket, és rázendítsen az Olé, jetzt kommt der BVB című indulóra, én pedig kapok egy kisebb szívinfarktust, és félrenyelem a kávét.

- Ez meg mi a halál? - kérdezem, miközben próbálok nem megfulladni.

- Éneklő kenyérpirító - válaszolja Hans totál természetesen.

Elővesz egy kanalat a fiókból, és egy dobozt is. Szemem sem rebben, amikor meglátom, hogy egy focista képe virít rajta.

- Az mi? - vonom fel a szemöldököm, és kiszedem a kenyereket, amikbe bele van sütve a helyi csapat címere.

Nem szólok semmit, csak a szemem forgatom.

-Müzli - hangzik a válasz. -Szerinted előbb a müzlit tegyem a tálba, és aztán öntsem rá a tejet, vagy fordítva? - fordul felém kezében a tejesdobozzal, és egy Gelbe Wand feliratú müzlistállal.

- Nekem mindegy, bár én először a müzlit szoktam. -Felemelem a tányérom, és az asztalhoz sétálva leülök.

- Igen, szerintem is úgy kell, máskülönben kifröcskölődik a tej, amikor beleborítod a müzlit. - állapítja meg, és egy kanállal belekotor a dobozba.

- Amúgy milyen dortmundos dolgok vannak még a házban? - nézek rá két falat pirítós között.

- Úgy érted az alsógatyáimon kívül? - kérdez vissza már az asztalnál ülve. A kezemben lévő pirítós megáll valahol a tányérom és a szám között, a szemem pedig kikerekedik. Ez már beteges. Mondjuk Hansról beszélünk, ezért azon sem lepődnék meg, ha valahonnan előrángatná a játékosok életnagyságú kartonbábujait - már ha létezik ilyen egyáltalán - és kiállítaná őket szép sorban a nappaliba.