Egy új élet | Gio Reyna

Tizenkettedik fejezet

Leteszem a kezemben lévő fésűt a mosdókagyló mellé, közben pedig nem bírom megállni, hogy ne vigyorogjak. Örülök, hogy újra láthatom a focistát, de egy kicsit izgulok is miatta. Eddig még nem kerültem fiúval ennyire közeli kapcsolatba, és most furcsa ez az egész, ami köztem, és Gio között kezd kialakulni.

- Gióval találkozol? - kérdezi Ádi, miután lazán nekitámaszkodott az ajtókeretnek, és a hirtelen megjelenésével okozott egy kisebb szívinfarktust.

A mellkasomhoz kapom a kezem, és ijedten ugrok egyet.

- Öhm, hát... igen ‐ válaszolom halkan miután sikerült megnyugodnom, és érzem, ahogy az arcomat egy másodperc alatt elönti a pír.

- Tetszik a srác? - Annyira váratlanul ér a kérdés, hogy pár másodpercig csak pislogás nélkül meredek rá, és azon gondolkozom, hogyan húzzam ki magam a válaszadás alól.

- Szia, Ádi - pillantok rá, aztán megpróbálok elsétálni mellette, de elállja az utamat, és vigyorogva megcsóválja a fejét.

‐ Nem, nem. Nem mész sehová, amíg nem válaszoltál.

Pár másodpercig a lábfejemet bámulva gondolkozom, aztán felemelem a fejem, és annyira határozottan nézek a szemébe, amennyire csak tudok.

- Nem. ‐ Akkor jövök rá, hogy hazudtam, amikor a szó elhagyja a számat, és ettől megijedek, amit megpróbálok nem mutatni. Ádi szemöldökráncolva, félrebillentett fejjel néz rám.

- Biztos vagy te ebben?

- Igen ‐ vágom rá egyből, majd amikor a bátyám szemöldöke a homloka közepéig felszalad, megváltoztatom a véleményem. - Nem... vagyis... nem tudom, hagyjál! - toppantok egyet, aztán félrelököm, és megpróbálok nem foglalkozni azzal, hogy kiröhög.

El fogok késni - állapítom meg magamban, miközben villámgyorsan belebújok a cipőmbe. Túl sok időt töltöttem azzal, hogy megpróbáljam normálisan összefogni a hajam, és amikor hatodjára is púposra sikerült a copf, úgy döntöttem, feladom, és kiengedve hagyom.

Érzem, ahogy lángol az arcom, és semmi mást nem szeretnék, csak végre kijutni a lakásból.

Majdnem sikerül lenyomnom a bejárati ajtó kilincsét, amikor anyám hangját hallom meg a hátam mögül.

- Mész valahová? - kérdezi.

Nem hiszem el, hogy mindenki ilyenkor talál meg!

- Igen, és el fogok késni, ha így folytatom ‐ nézek rá, utána pedig a telefonomon lévő órára, ami szerint még két percem van a megbeszélt időpontig.

- És tanulni mikor fogsz? - vonja fel a szemöldökét. Eddig nem érdekelte, hogy tanulok-e, miért pont most kell ezzel jönnie? - Ebben a tanévben még nem láttam könyvet a kezedben.

- Majd - válaszolok kicsit ingerülten, ő pedig hál' Istennek békén hagy. A tanulmányi átlagommal szerencsére nem volt soha probléma, ezt pedig ő is tudja. ‐ Sziasztok, valamikor jövök! ‐ nyitom ki az ajtót, mielőtt még a továbbra is a fürdőszoba ajtajában szobrozó tesómnak, és a tanulmányaimat hirtelen nagyon fontosnak találó anyámnak eszébe jutna megszólalni.

Mire leérek, a jól ismert ezüst kocsi már a ház előtt parkol, a sofőrje pedig az oldalának támaszkodva vár, és ahogy meglát, mosoly ül ki az arcára.

- Szia!

- Szia! - köszönök vissza megállva előtte, és hirtelen azt sem tudom, hogy mit csináljak. Rajta is látszik, hogy nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, csak áll és néz, ez pedig kezd nagyon kínos lenni. - Hová megyünk? - kérdezem végül, hogy véget vessek a köztünk lévő hallgatásnak.