Egy új élet | Gio Reyna

Harmadik fejezet

A buszból fekete füst tör fel, a szaga csavarja az orromat. Az úton járművek törött darabjai és üvegszilánkok hevernek szanaszét. Hatalmas a hangzavar, mindenki ordibál, páran a roncsból felcsapó lángokat próbálják sikertelenül eloltani, többen telefonálnak, sokan pedig az út szélén állva zokognak. Odamennék, hogy segítsek, de a lábam az aszfalthoz ragadt, bármennyire is erőlködök, nem tudom elmozdítani.

- Apa, Rebi! Neeem! - üvöltöm torkom szakadtából, és kinyújtom a kezem, ami beleütközik egy láthatatlan falba, és a hangomat is visszaveri.

Nem látnak. Nem tudják, hogy itt vagyok, és végignézem, ahogy meghalnak.
Térdre rogyva felüvöltök, de érdekes módon nem érzek fájdalmat, amikor a testem találkozik a fekete felülettel. A tenyerembe temetem az arcom, az egész testem rázza a zokogás. Ijedten összerezzenek, amikor egy kezet érzek meg a vállamon. Félve nézek fel, nem tudom, mire számítsak.

- Rebi, hát élsz? - mosolyodok el a legjobb barátnőmet látva. Kedvesen mosolyog rám, az arcán nincs nyoma sérülésnek, hosszú, fekete haja szabadon verdesi a háta közepét. Elnézek mellette, az autópálya irányába.

A busz átszakította a szalagkorlátot, több, mint a fele lelóg az aszfaltról, körülötte pedig három kocsi áll felismerhetetlenségig összetörve. Rebi arca sugárzik a boldogságtól, de ahogy felteszem ezt a kérdést, az arca ijesztően eltorzul, a szeme villámokat szór, és sátáni kacaj tör fel belőle.

- Nem, és te sem fogsz! Nem érdemled meg, hogy élhess! - Mielőtt még reagálni tudnék megfogja a kezem, és magával ránt a falon túlra.

Verejtékben úszva ébredek fel, és felülve körülnézek a szobámban. Beletelik vagy öt percbe, amíg realizálom, hogy hol vagyok. Csatakos tincseimet kisimítom az arcomból, és visszadőlök az ágyamba. Egy rémálom volt, ami a baleset óta kiszámíthatatlan időközönként visszatér. Valamikor hetente többször is meglátogat, máskor hónapokig elkerül. Kétszer sosem álmodom ugyanazt, de mindig nagyon hasonló képek jelennek meg előttem. A fal, a busz, a síró emberek hangja, és valaki a csapatból. Az álom vége viszont mindig az, hogy az a bizonyos ember, aki megjelenik, engem hibáztat a balesetért, és magával húz a falon túlra, de eddig még nem sikerült megtudnom, hogy ott mi vár rám, mert mindig felébredtem.

A légzésem lassan lecsillapodik, a pulzusom is visszaáll normálisra. Oldalra fordítom a fejem, és a telefonomon megnézem, hogy mennyi az idő. Az óra hajnali negyed kettőt mutat. Szuper, az álom miatt nem fogok tudni visszaaludni, felkelni pedig még nagyon korán van, forgolódhatom át az egész éjszakát.

Negyed óráig bírom így, fetrengek, fel-le rángatom a takarót, dobálom magam az ágyban, és belátom, hogy tényleg nem fogok tudni visszaaludni, mert az álomból egy-egy másodperc folyamatosan bevillan a szemem elé.

Dühösen lerúgom magamról az ágyneműt, és az erkélyajtóhoz sétálva elhúzom azt. Először visszahúzom a talpam, amikor hozzáér a hideg csempéhez, de másodjára már kilépek a teraszra. A hűvös nyári szellő kellemesen símogatja a karomat, és végre úgy érzem, hogy sikerült megnyugodom. Megtámaszkodok a korláton, és az éjszakai utcát nézem. Sehol egy lélek, a kocsik szép sorban parkolnak egymás mögött az út szélén, a velünk szemben lévő házban pedig sötétség uralkodik. A közvilágítás fényt bocsájt a járdára, a lámpákon kívül csak a hold fénye világítja be az alvó várost. A távolban sziréna hangja hasít a csendes éjszakába. Valakinek segítség kell.

Önkéntelenül is gondolkozni arról, hogy mi lett volna, ha hamarabb kiérnek a mentősök a baleset helyszínére másfél évvel ezelőtt, de rájövök, hogy semmi sem változott volna. Mindössze tízen élték túl a balesetet, abból a negyvenkettő főből, akik a buszon utaztak, sajnos nem úszták meg maradandó sérülések nélkül. Valószínűleg a többieket akkor sem lehetett volna megmenteni, ha azonnal kiérnek.