Egy új élet | Gio Reyna

Kilencedik fejezet

- Na, milyen lett? - kérdezem anyura nézve, miközben hátrébb lépek, és leporolom a kezemről a nem létező piszkot.

- Jól néz ki - biccent elégedetten, majd pacsira tartja a kezét, én pedig belecsapok.

Végignézek a két bajnoki trófeán, és a Magyar Női Labdarúgókupa megnyeréséért járó serlegen - vagyis csak a másolatukon, amik a polc közepén kaptak helyet, a rájuk akasztott aranyérmeken, majd a meccs, a szezon, a csapat legeredményesebb játékosának, és a gólkirálynőnek járó díjakon, és büszke mosoly kúszik az arcomra. Nem kevés munka volt ezeket megnyerni, de nagyon megérte, és még évek múlva is büszkeséggel tölt el.

A telefonomon hirtelen max hangerővel kezd el üvölteni a csengőhangom, amikor pedig meglátom, ki hív, a szemem forgatva nyomok rá a fogadás gombra.

- Igen, Hans?

- Menj be a fürdőszobába, légyszi! - hallom meg a hangját, és pedig pislogva, kissé értetlen arckifejezéssel teszem, amit kér. Ilyen indokkal sem hívnak fel mindennap.

- Itt vagyok - mondom, miközben átlépem a nagyrészt fehér színben domináló helyiség küszöbét.

- A tükör mellett van egy szekrény - kezdi, én pedig odasétálok, és kinyitom az ajtaját. Kizárólag Hans masszírozáshoz szükséges kencéi sorakoznak a polcokon, szín szerint rendezve. Sokszor láttam, ahogy ebben matatva keres valamit, és kinyitva egyből tudom, hogy nem ő rendezte át színek szerint a kenőcsöket. - A legfelső polcon van egy sötékék tégely, azt hozd be nekem a stadionba légyszíves.

- Ööö... Hans? - kezdem bizonytalanul, amikor szembesülök vele, hogy mik kaptak helyet azon a polcon.

- Hm? - kérdezi, majd egy pillanat múlva hallom, hagy beszélni kezd valakihez. - Nyugodj már meg, Mo! Nem érted, hogy elfogyott az izomlazító krém?

- A legfelső polcon csak sötétkék tégelyek vannak - jelentem ki a szekrény tartalmát kémlelve.

- Érztem! Éreztem, hogy anyád át fogja rendezni őket színek szerint - fújtat még jobban, mint eddig. - Mindegy, meg fogod találni, az van ráírva, hogy izomlazító krém, csak az az egy sötétkék van belőle.

- Oké - bólogatok, és le akarom rakni a telefont, de Hans szóval tart.

- Lili?

- Igen? - kérdezem fáradtan sóhajtva.

- Megmondtam, hogy jól jön még az a kártya! - Hallom a hangján, hogy most büszke magára, és örül neki, hogy nem hagyta, hogy visszaadjam.

- Aha - dünnyögöm, és tényleg raknám le a telefont, de az utolsó pillanatban eszembe jut még valami. - Hová vigyem a krémet?

- A stadionba, de ezt már mondtam - válaszolja felpörögve, én pedig lefejelem a falon lévő csempét.

- Jó, de azon belül hová?

- Látod, milyen jó, hogy nálad maradt a kártya? Ha nem így lenne, most állhatnék itt krém nélkül, pedig a csapat fele még hátra van. Néha azt érzem, hogy nem felnőtt férfiakkal dolgozom, hanem nyolcvan éves nagypapákkal. Mindegyik folyamatosan hisztizik, hogy fáj valamilye. - Úgy beszél a telefonba, mintha nem a munkaideje közepén járna, hanem a tengerparti nyaralásáról telefonálna, nekem pedig kezd elfogyni a türelmem.

- Hans - szakítom őt félbe -, hová vigyem azt az átkozott izomlazítót?

- Ja, hogy ezt nem is mondtam? - lepődik meg. - Mostanában elég feledékeny vagyok. Ez a korral jár?

- Nem tudom, de válaszolhatnál, mert nincs kedvem egész nap a fürdőnkben ácsorogni, meg tudtommal te is dolgozol.

- A konditerembe - válaszol, én pedig egy "oké" után rácsapom a telefont, mielőtt megint előhozna valami témát.