Egy új élet | Gio Reyna

Tizedik fejezet

A touchpaden türelmetlenül dobolva várom, hogy a gépem bekapcsoljon, majd amikor végre megjelenik előttem a háttér, a sarokban virító órára nézve szembesülök vele, hogy alig múlt dél, és mindkét barátnőm a suliban ül egy óra kellős közepén. Illetve, ha jól számolom, Larának pont most van egy félórás ebédszünete, így vele tudnék beszélni, de Fruzsival nem, mert neki negyed háromig folyamatosan órái vannak.

‐ Francba ‐ dünnyögöm, és nagyot sóhajtva lehajtom a laptop fedelét. Nincs kedvem kétszer elmondani ugyanazt, ezért úgy döntök, hogy majd akkor kezdeményezek beszélgetést, ha mindketten ráérnek.

Addig viszont kezdenem kell magammal valamit, úgyhogy elfoglaltság után kutatva jártatom végig a tekintetem a szobámon.

A szemem hamarosan megakad az íróasztalom egyik fiókján, amibe az erre a tanévre kapott könyveimet pakoltam, a testemet pedig már a tanulás gondolatára is kirázza a hideg.

Félévkor a készségtantárgyakon meg a tesin kívül mindenből vizsgáznom kell, a muszáj pedig nagy úr. Nulla életkedvvel sétálok oda az asztalhoz, és a kezembe veszem az órarendem, amit egy fecnire firkantottam le miután Fruzsi elküldte, és fogalmam sincs, hogy került az íróasztalomra. Valószínűleg oda raktam le azután, hogy leírtam, és rögtön megfogadtam, hogy hozzá nem nyúlok többet.

Ahogy meglátom a mai óráimat, fintorba torzul az arcom, és megpróbálok rájönni, hogy mennyire volt rossz passzban az igazgatóhelyettes, amikor összeállította.

- Biztos, hogy nem - horkanok fel, miután végigolvastam. ‐ Mégis ki akkora elmebeteg, hogy egy napra rakjon egy duplanémetet, egy matekot, egy fizikát, egy angolt, egy bioszt, egy nyelvtant, meg nyolcadik-kilencedik órára az emelt matekfaktot?

Nyöszörögve elhajítom a megviselt cetlit, és újra keresni kezdem, hogy mivel tudnám egy kis időre lekötni magam. Körbenézek, és felcsillan a szemem, amikor észre veszem, hogy nem raktam el a dobozt, miután kipakoltam a kupákat.

Odalépek, és az egyik fülénél fogva megemelem, mire három fénykép esik ki belőle. Eldobom a kartont, ami tompa puffanással landol valahol az erkélyajtónál, és a szőnyegre ülve a kezembe veszem az egyik képet.

Az egész csapatunk rajta van, az edzőkkel és velünk, a játékosokkal együtt. A kép azon az estén készült, amikor megnyertük az U13-as bajnokságot, és egy pizzériába mentünk megünnepelni. Mindenki arcán hatalmas mosoly, előttünk üdítősüvegek, üvegpoharak, pizzák, az asztal közepén pedig a kupa áll.

Mosolyogva nézem a tizenhárom éves énemet, és önkéntelenül is belefájdul a szívem abba, hogy azon az estén mennyire boldogok voltunk, mennyire könnyűnek és jelentéktelennek tűnt minden a nyakunkban lógó aranyérmen kívül, mennyi reményt fűztünk a következő szezonokhoz, és nem is sejtettük, hogy bajnoki győzelmet akkor ünneplünk együtt utoljára, mert az élet túl könyörtelenül írta meg a saját forgatókönyvünket.

Teleettük magunkat pizzával, Rebivel fejenként megittunk egy liter üdítőt, teli torokból üvöltöttük a rádióból háttérzajnak szóló legmenőbb popslágereket, és a barátnőm még az egyik pincért is megpróbálta az ujja köré csavarni ‐ már amennyire egy tizenhárom éves tinilány képes erre.

- Milyen italt hozhatok, hölgyeim? - mosolyog ránk a pincér, miközben előveszi a tollát és egy jegyzettömböt.

‐ Egy citromos jegesteát kérek - nézek az egyenruhás srácra, aki bólogatva felírja a rendelésem, majd a mellettem ülő legjobb barátnőm felé fordul.

- Ugyanezt, és a telefonszámodat - jelenti ki Rebi angyali mosollyal az arcán, és még a szempilláit is megrebegteti.

A felszolgáló nem reagál semmit, csak krákogva, pipacsra hajazó arccal írja fel a kért italt, majd valami olyasmit motyogva, hogy "máris hozom", gyorsan lelép mellőlünk.