Cukormáz | Pierre Gasly

1.

Francesca

Egy nagy sóhaj után a fejem hangosan koppant a konyhapult hideg kövén. Már órák óta szenvedek az utolsó anyagrész megtanulásával, de valahogyan sehogyan sem tudom megjegyezni azt. Velem szemben állt a lakótársam, Liliana, aki egy újabb pohár Colat töltött ki, hiszen nem mostanában fogunk lefeküdni aludni.

Ilyen ez a vizsgaidőszak. Szerencsére nem először küzdünk meg vele, ez már a negyedik alkalom, ami azt is jelenti, hogy ha sikerülnek az utolsó vizsgáink is, akkor befejeztük a második egyetemi évünket és belevethetjük magunkat a nyárba. A szemeim előtt már ott lebegett a nyaralás gondolota, de egyenlőre az most sokkal fontosabb volt, hogy a holnapi vizsgámat sikeresen teljesítsem.

Egy utolsó sóhaj után mégegyszer- és reményeim szerint utoljára - neki láttam a szerves kémia jegyzetem átolvasásának.
- Én megmondtam, hogy válassz másik szakot. - Liliana leült velem szembe, a pult túloldalára és magához vette valamelyik angol jegyzetét. Irigykedtem, hogy a lengyel lányt ilyen jó nyelvérzékkel áldotta meg a Jóisten. Kiválóan beszéli az angolt, ezért is az a főszakja, fantasztikus a francia tudása, és nekem hála már az olasza sem utolsó.
- Azt is mondtad, hogy támogatsz mindenben. - felhúzott szemöldökkel figyeltem a fekete hajú lányt, aki csak lazán megvonta a vállát - És ne igyál annyi colát, légyszíves. Este megint nem fogunk aludni.

A lány jóízűen felnevetett, majd heccelésből egy jó nagy kortyot ivott az üdítőből. Szememet forgattam rá, és inkább visszatértem a szebbnél szebb szerkezeti képletekhez.
- Tudod, amikor azt ígértem, hogy támogatlak, - belenéztem a lány sötét szemeibe - én ott arra gondoltam, hogy majd leszek a tanúd, ha Chris Evans megszöktet.

Kiesett a kezemből a toll és hangosan nevetésben törtünk ki a lánnyal. Tény is való, hogy borzasztóan odáig vagyok az Amerika Kapitányt megszemélyesítő színészért, de semmi esélyem nincsen nála. Itt pedig nem csak a köztünk lévő hatalmas távolságra és a korkülönbségre gondoltam.

Sosem találtam magamat egy szép lánynak, ennek az is lehet az oka, hogy kiskoromban sokat csúfoltak, vagy az, hogy nálunk a tudás van a középpontban, nem pedig a szépség. A szüleim mindig elvárták tőlem, hogy kiemelkedő legyen a tanulmányi eredményem, így amikor az érettségi után a társaim a szökőkútban fürödtek, én otthon magoltam a cifra francia kifejezéseket, ezzel is megpróbálva kicsikarni a szüleimből egy dicsérő szót vagy valami hasonlót.

Ránéztem a telefonomra, ami hajnali két órát mutatott. A velem szemben lévő barátnőm szemein láttam, hogy már ő se bírja sokáig, így ultimátumot ajánlottam neki.
- Hallod, - a lány felkapta a fejét - mi lenne, ha ezután lefeküdnénk aludni?
A lány lehúzta az utolsó korty italát, összerakta a jegyzeteit és elindult a fürdőszoba felé.
- Legyen ez inkább most. Ennél többet már úgyse fogunk tudni.

Nevetve összeraktam a szanaszét heverő papírjaimat, amik mind különböző színben virítottak, hogy ezzel is segítse a berögzödést. Liliana jegyzetei rózsaszínes árnyalatokban pompáztak. Hogy tudja valaki ennyire szeretni azt a színt? A szobámba lépve kikészítettem a sötétkék ingemet, amiben az összes eddigi vizsgámon megjelentem. Mondhatjuk ezt babonának is, de inkább csak berögzült szokásnak tartom.

Hallottam, ahogyan a fürdő ajtaja kicsapódik, majd ahogyan Liliana üvölti, hogy "Mehetsz". Imádtam a lánnyal együtt lakni, nemcsak azért, mert kettőnk közül ő tud igazán főzni, hanem mert egy fantasztikus személyiségnek tartom. Igaz, az utóbbi pár napban zacskós levesen és fagyasztott csirke nuggetsen éltünk, de a lány megígérte, hogy ha vége ennek az egész mizériának, akkor csinál nekem valami finom ebédet.

Egy gyors zuhany után bevetettem magamat a puha ágyamba, magamra húztam a gyerek részlegről vásárolt puha takarómat, majd gyorsan ellenőriztem a telefonomat, hogy biztosan állítottam-e reggel hétre ébresztőt. Reményeim szerint holnap este nem azért fogunk ilyen későn lefekedüni, mert annyit tanultunk, hanem a jól sikerült iszogatás miatt. Minden sikeres vizsgaidőszakot egy jó nagy üveg vodkával szoktunk megünnepelni, amit a kedvenc kis éttermünkből rendelt pizza tesz csak igazán tökéletessé.

Másnap reggel

Hatalmas gyomorgörccsel sétáltam a konyhában körbe-körbe. A kezeim között egy nagy bögre kávét és a jegyzeteimet szorongattam, hogy az utolsó tudásmorzsákat is megszerezzem magamnak. Közben azt is számolgattam, hogy vajon hányadiknak kerülök sorra, és hála a vezetéknevemnek dühösen tisztáztam magamnak, hogy bizony nagyon az utolsók kötött leszek. Utáltam várakozni, folyamatosan csökkent az esélyem, hogy azt a tételt húzhassam, amit szeretnék és tudok.

Éppen egy újabb kör megtételére indultam volna, ha nem ütközök bele egy mérges tekintetű Lilianaba. A lány kikapta a bal kezemből a papírokat, a helyére egy szelet Nutellás kenyeret adott és megmarkolt mindkét vállamat.
- Jól figyelj arra, amit most mondani fogok. Ügyes vagy, nagyon sokat tanultál és tudni fogod - próbált engem biztatni, bármennyire is lehetetlennek tűnt ez. - Ne parázz annyit, ha kell megmanifesztálom neked, hogy azt a tételt húzd, amit akarsz.

Nagyon nevettem a lányon, majd egy sóhaj után beleharaptam a reggelimbe. Gyors pillantást vetettem a karórámra, majd futottam a fürdőbe gyorsan fogat mosni. Reggel kilencre hirdettek vizsgát, reményeim szerint, ha hamarabb érkezem, akkor kielőzhetem a sort. Magamhoz vettem a táskámat, majd egy gyors köszönés után futottam az egyetemre.

Imádtam Monacóban élni. Sosem fogom megbánni, hogy nem Olaszországban maradtam továbbtanulni, hanem mertem nagyot álmodni és a hátam mögött tudni mindent. A szüleim talán akkor voltak először büszkék rám, amikor közöltem velük, hogy felvettek engem az International University of Monaco intézményébe.

A második emeletre úgy szaladtam, mintha az életem múlott volna. A terembe akkor ment be a három professzor, akik a cipőm csattogására azonnal felém kapták a tekintetüket. Coste professzor nagy mosollyal az arcán köszöntött engem.
- Jó reggelt, Mademoiselle Romano! Szokásosan Ön az első. - ekkor kitárta az ajtót és a kollégáira nézett. - Nos, akkor szerintem kezdhetünk is. Csak Ön után, Mademoiselle.

Nagy mosollyal az arcomon léptem be a terembe, majd az ajtó melletti székre letettem a táskámat és a professzorok elé álltam. A nagyon fiatal, tavaly végzett Giroux professzor - aki jobban szerette, ha Marinnak hívjuk - kirakta elém a tételeket és én boldogan húztam belőle egyet. "12. Az alkoholok szerkezete és reakciói." Drága, Liliana, remélem ezt te manifesztáltad össze nekem.

Alig tíz perc felelet után a professzorok úgy látták, hogy ennyi nekik elég lesz és találkozunk a következő félévben. Szinte pattogva mentem hazáig, útközben a szüleimnek gyorsan üzenetem, hogy sikerült ez az évem is. Anyukám válasza csak annyi volt, hogy "Rendben, este beszélünk", míg apukám csak egy "Jó"-val rendezte le a helyzetet. Úgy gondoltam, hogy meglepem a lakótársamat és engem egy kis aprósággal, magamnak egy szelet sajttortát vettem, míg Liliananak egy zacskó paprikás pufit. Ez a lány nem szereti a süteményeket.

Nagy mosollyal az arcomon léptem be a lakásba, Liliana pedig rögtön a nyakamba borult. Tehát neki is sikerült. A nagy örömködésben egyszerre sikerült megszólalni.
- Hoztam vodkát!
- Hoztam sütit!

Egymásra néztünk, hirtelen megfagyott köztünk a levegő, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Hát igen, kinek mi a prioritás. Liliana boldogan táncolt be a konyhába, hogy csináljon nekünk ebédet, én pedig elindultam a szobámba, hogy a jegyzeteimet egy nagy mappába téve elsüllyesszem a szekrényem mélyére. Éppen csuktam volna be az ajtómat, amikor a lengyel lány utánam kiáltott.
- Este te választasz filmet!

Elmotyogtam neki egy okét, amit szerintem a lány nem is hallot, hiszen azzal a lendülettel elindította dalunkat. Nevetve zártam be az ajtót, hiszen a lány nem éppen az énekhangjáról volt híres.
- 'Cus now I'm famous aah-a-aah!