Cukormáz | Pierre Gasly

9.

Francesca

Hogyan tudnám jellemezni magamat az elmúlt pár hét eseményei alapján? Egy kész idegroncs vagyok. Reggelente arra ébredem, hogy a fejem majd szétszakad és az orrom be van dugulva. Szemeim fel vannak puffadva és vérágasak, a sok sírástól már nem látszik az íriszeim eredeti színe, mostanában csakis vörösnek lehet látni. Végig sírom a napjaimat, alig eszem és iszom, a testmozgás teljesen elmaradozik az életemből. Esténként nem tudok elaludni, órákig forgolódom, míg végül álomba sírom magamat.
Hiányzik a francia. Sokkal jobban, mint amikor együtt voltunk és nem volt lehetőségünk találkozni egymással. A telefonos szakításunk óta pedig két hónap telt el, lassan ez a szám háromra fogja kinőni magát. Augusztus közepe van, ami azt jelenti, hogy nemsokára repülök haza a szüleimhez Olaszországba.
Azután a bizonyos este után álomba sírtam magamat Liliana ölében, másnap pedig anyukámnak öntöttem ki a lelkemet. Sosem voltunk az a család, ahol megosztjuk egymással az érzelmeinket, akik egy meleg tea vagy egy pohár bor mellett kiadják magukból azt, ami a szívüket nyomja. Ennek ellenére iszonyatosan jól esett édesanyámnak elmesélni mindent és - hatalmas nagy meglepettségemre - velem együtt sírt a telefonban.
-Kislányom, gyere hamarabb haza - sosem hallottam még ennyire kétségbeesetten és érzelmesen beszélni velem. - Jót fog tenni neked a környezetváltozás.
Szót fogadtam és hallgattam rá. Augusztus vége helyett két héttel hamarabb fogok utazni és reményeim szerint felejteni.
Szintén pozitív csalódás volt számomra, hogy apám, aki a kemény szavak és sohasem a tettek embere, napi szinten felhív és érdeklődik a hogylétem felől. Anyukámtól tudom azt, hogy nagyon rosszul érintette őt, amikor sírni hallott engem a telefonkagylón keresztül. Természetesen ő a legrosszabbra gondolt ebben a pillanatban, ám amint a szülőanyám elmesélt neki minden apró kis részletet, amit megosztottam vele, mint a sértett vad, úgy dühöngött egész este a nappaliban.

Bár Pierre-rel már nem alkotunk egy párt, mégis figyelemmel kísértem minden média szereplését és az összes versenyhétvégét Kanada óta. A francia pilóta nem úgy teljesít, ahogyan az tőle megszokott és elvárt volt. Biztos voltam benne, hogy a sikertelen hazai nagydíj és a még rosszabbul sikerült német nagydíj után dühöngött a hotel szobájában, és leginkább Pyry volt az, akin ez az egész csattant.
Tartottam a kapcsolatot a francia személyi edzőjével, tőle értesültem arról, hogy Pierre a szakításunkat követő első három napban borzalmasan érezte magát, nem lehetett őt elrángatni edzeni és ez a teljesítményén is látszott. A beszélgetést követő pár órában ismét zokogtam, fejemet mélyen a párnámba fúrtam és közben csakis magamat tudtam okolni. Miért nem voltam kitartóbb? Miért nem maradtam a fiú mellett?
A legnagyobb pofon akkor ért engem, amikor a Red Bull augusztus 12.-én bejelentette, megválik a franciától és helyette a brit-thai, Alex Albont fogják az autóba ültetni. Iszonyatosan mérges és csalódott voltam. Nem tudtam ezért Alex-et hibáztatni, egyrészt nem ismertem a fiút, másrészt biztosan megérdemli, hogy a Red Bull másodpilótája lehessen. Christan Horner-rel nagyjából két szót ha váltottam Monacoban és egy nagyon kedves embert ismerhettem meg a személyében, akinek csak Max Verstappen számít. Minden elismerésem a holland pilótáé, de fogadni merek rá, hogy az ausztrál Ricciardo nem véletlenül hagyta el a bikák csapatát.
Magamat okoltam mindenért. Biztos voltam benne, hogy én tehetek arról, hogy a fiú nem tud úgy teljesíteni a versenyek alatt, ahogyan azt tőle elvárják és ahogyan azt ő saját magától is elvárja. Miattam nem tud koncentrálni, hiszen szakítottam vele, pedig támogatnom kellett volna mindenben és kitartanom mellette.

Egy kósza könnycseppet töröltem le az arcomról, amint ezek a gondolatok az eszembe jutottak. Az utolsó nyári ruhát helyeztem be a bőröndömbe, a cipzárt csak nehezen tudtam behúzni rajta. Három hét, ennyi időt fogok eltölteni a Comói-tó partja mellett, hármasban a szüleimmel. Anyukám rengeteg olyan programot talált ki a számomra, amik segítenek elvonni a figyelmemet a francia pilótáról és a körülötte zajló eseményekről.
Egy nagy sóhaj szakadt fel a tüdőmből, majd fáradtan az ágyamra dőltem. Az ajtóm felől halk neszt hallottam, majd a nyílászáró kinyílt és a lengyel barátnőm göndör fürtjeit pillanthattam meg.
-Mindened meg van? - amióta érzelmileg instabil állapotba kerültem, a lány sokkal finomabban szól hozzám, a lakásunkban a jókedvet felváltotta a halk szóváltás zaja.
-Remélem - barátnőm lassan ellépett az ajtótól és lehuppant mellém az ágyra. Kezével megsimogatta a hátamat, majd követve az én példámat, inkább ledőlt a puha takaróra.
-Kérlek, próbáld meg egy kis időre elfelejteni őt - nagyon jól tudtam, hogy Pierre-re gondolt. A szüleim is napok óta azzal rágják a fülemet, hogy a hazalátogatásom, de inkább nyaralásom alatt próbáljak meg minden zavaró és szomorú gondolatot magam mögött hagyni és nyitni egy új jövő felé. A francia nélkül.
-Igyekszem - lágy mosolyt küldtem a lány felé, aki egy szoros ölelésbe vont engem. - Kikísérsz majd a reptérre, ugye?
Liliana halkan felkuncogott mellettem, majd éreztem, ahogyan a fejem mellett bólintott. Kiszakadtam a lány lágy öleléséből, majd magammal húztam őt is, hogy elindulhassak haza.