Narnia boszorkánya /f.f/

A titok

„Peter szemszöge"

Megfogtam a lány hideg kezét. Nem tudom miért tettem, hogy miért voltam ilyen közvetlen és őszinte ezzel a lánnyal, de úgy éreztem már most, hogy bízhatok benne.

Mikor észrevettem, hogy mit is tettem, gyorsan elkaptam a kezem és visszaraktam az ölembe. Zavaromban a kardom tokját kezdtem el szorongatni. Nem mertem felnézni Selenere.

- Ó, bocsánat! -végül mégis a lányra vezettem tekintetemet.

Egy halvány mosolyt küldött felém. Megkönnyebbültem. Mintha egy kicsit sötétebb árnyalatba váltott volna eddig hófehér arca. Lehet, hogy mégis zavarba hoztam.

Mindketten csendben ültünk. A lány a földet pásztázta kék szemével. Hosszú tejfölszőke haja be volt fonva, de néhány tincs így is kilógott. Mintha világított volna az éj sötétségében. Egy világosabb árnyalatú hosszú ruha volt rajta, a pontos színét nem tudtam megállapítani. Zavarában szoknyája egyik rétegét dörzsölgette ujjai között. Derekára egy apró kistáska volt kötve, mellette pedig egy kisebb tőr, amely egy foszlásnak indult tokban pihent. Vállán és hátán egy bokáig érő fekete, csuklyás palást terült el. Percekig csak néztem a szemben ülőt. Minden egyes részletét jól az eszembe véstem arra az eshetőségre, ha nem találkoznánk többet.
.......

Hideg volt, fáztam. A hátamat nagyon nyomta valami. Felébredtem. Ugyanott ültem, ahol tegnap este a lánnyal.
Megdörzsöltem a még kissé álmos szemeimet és körülnéztem. Selenet nem láttam sehol. Fölkeltem a hideg nyirkos földről, leporoltam a nadrágomat majd a kardomat a kezembe vettem. Elindultam a többiek felé, hátha ott találom őt is. Sajnos csalódnom kellett.
Mikor jobban szemügyre vettem a helyet, észrevettem, hogy Lucy nem feküdt a helyén. Elindultam megkeresni, hátha valami bajba keveredett és ezért nincs itt. Nem messze, a fák közül zajt hallottam. Megláttam egy nagy bikafejűt sétálni, kezében egy jókora fejszét tartott. Már Lucy alakja is megjelent a látóteremben ezért halkan odaszaladtam hozzá és befogtam a száját, nehogy észrevegyen minket a lény. Láttam rajta, hogy megijedt, ezért ujjammal az állat irányába mutattam. Megértette, így együtt figyeltük tovább egy bokor mögül.

Eközben eszembe jutott Selene, hogy mi van, ha baja esett? Mi van, ha elkapták őt és azért nem találtam sehol? Egyre idegesebb lettem a gondolattól, hogy bánthatják a lányt, a bikafejű pedig még nem vett észre minket, így úgy gondoltam itt az idő. Kirontottam a bokor biztonságából kirántva a kardomat. Meglepetésemre egy másik kard megakadályozta csapásomat. Egy ifjabb fiú volt az. Biztosan egy telmarin.

Ügyesen használta a kardját, de nem eléggé. Könnyedén kivertem a kezéből, de mikor lecsapni készültem, elhajolt és fegyverem éle beleállt egy vaskos fába. Hirtelen nem tudtam kiszedni, ugyanis ellenfelem erősen az oldalamba rúgott, amitől a földre estem. Fölkaptam az első dolgot ami a kezembe akadt. Már felemeltem a nagy kődarabot, hogy aztán fejbevágjam a fiút vele, mikor Lucy kiáltott egyet.

- Ne! Ne!

Körbenéztem. Egy kisebb csapat narniai vett körül minket. Voltak köztük kentaurok, törpék, faunok, bikafejűek és más narniai állatok.

Ekkor felismertem a szemben álló ifjút. Trumpkin, a törpe mesélt nekünk egy telmarin fiúról, aki népe ellen fordult. Ő fújta meg Susan kürtjét.

- Caspian herceg?

- Igen. És te meg ki vagy? -kérdezte megvetően a telmarin.

Ekkor a helyszínre ért Susan, Edmund és Trumpkin is. Meglepődve figyelték az eseményeket, miközben Caspian a kezében lévő kardomra pillantott és ledöbbent arca elárulta, hogy rájött, kik vagyunk.

- A nagy király?

- Hiszen te hívtál! -vágtam rá közönyösen.

- Hát igen de -körbenézett, szemügyre vett mind a négyünket - idősebbnek hittelek.

- Visszajöhetünk, majd egy pár év múlva -szóltam vissza gúnyosan, hiszen nem szerettem, ha gyereknek néztek.

- Nem! Maradjatok! Csak hát, nem erre számítottam -vallotta be őszintén.

„Selene szemszöge"

Megjelentek a fák ágai között a Nap aranyló sugarai. Világosodott. A fejem félredöntve volt. Úgy aludtam el a fának neki támaszkodva. Résnyire kinyitottam a szemem, de rögtön vissza kellett csuknom a hirtelen világosság miatt. Végül erőt vettem magamon és teljesen kinyitottam szemeim.

Peter király ott ült előttem. Fejét nekidöntötte a kardja nyelének amit jobb kezével szorongatott. Csukva volt a szeme, nyugodtan és egyenletesen vette a levegőt. Még aludt. Haja kicsit kócosan terült szét homlokán, szája résnyire nyitva volt. Mikor egyszer-egyszer nagyobb levegőt vett, izmos mellkasán megfeszült a barna színű mellénye. Még így, alva is egészen elragadó látvány volt.

Pár perce így figyeltem, mikor hirtelen meghallottam egy zajt távolabbról. Egy magas, fekete, szarvakkal díszített alak járőrözött a környéken. Kezében egy nagy fejszét tartott. Lépései nagyok, de lassúak voltak. Nem akartam itthagyni a nagy királyt és a testvéreit, de tovább kellett állnom.

Nem mertem megkockáztatni, hogy meglássanak, vagy akár elkapjanak. Nem akartam, hogy kiderüljön az igazság. Az igazság arról, hogy ki is vagyok valójában. Akkor még ez a kevés narniai is egymás ellen fordulna. De ez nem történhet meg. Egy sokkal nagyobb cél érdekében nem.

Azonban mégis megmakacsoltam magam. Talán van esély rá, hogy elfogadjanak. Már olyan rég történt az a borzalom. Ha legalább Peternek elmondanám, és ha ő hinne nekem, rá tudná venni a narniaiakat, hogy bízzanak bennem. Vagy talán álcázhatnám magam. Ha fölveszem a csuklyámat, eltakarja legjellegzetesebb ismertetőjegyemet, a hófehér hajamat. Talán nem ismernék fel bennem azt, ami miatt egész eddigi életemet magányosan töltöttem. Azt, hogy boszorkány vagyok.