Narnia boszorkánya /f.f/

Párbaj I.

Amint visszaértünk az építménybe tudósítottuk a többieket, hogy sikerrel járt a terv. Miraz ráharapott a csalira és elfogadta a párbajt.

- Vigyázzatok magatokra felségek! Ugyan sokmindenki kíváncsian fogja figyelni a párbajt, de bizonyára lesznek majd őrszemek, így figyelnetek kell, hogy nehogy meglássanak titeket – figyelmeztettem Lucyt és Susant, ahogy már indulásra készen álltak előttem.

- Ne félts minket Selene, nem lesz gond! – válaszolt a legfiatalabb testvér kedves hangon.

- Megoldjuk, bármi lesz! – válaszolt röviden és határozottan Susan. Csak bólintottam egyet.

Caspiant láttam meg felénk közeledni. Éjfekete lovát vezette hozzánk. Ő a leggyorsabb és legmegbízhatóbb paripa, így felajánlotta a felségeknek, hogy vele menjenek útjukra. Mikor odaértek elénk, végigsimítottam a csodaszép ló puha orrán, majd még utoljára sok szerencsét kívántam a két lánynak, akik közben beszélgetésbe elegyedtek Caspiannel.

Elindultam a nagyterem felé, azonban egy kisebb helyiségből csörömpölést hallottam. Az azt követő szitkozódásban Peter hangját véltem felfedezni. Arra vettem az irányt, de az ajtónyílás előtt megálltam. A fiú páncélja a földön hevert, ő maga pedig idegesen túrt a hajába és leült a mellette lévő padra. Beljebb léptem, mire felém kapta a fejét és felpattant eddigi ülőhelyéről.

- Selene! – mosolygott rám, ezzel feszültségét próbálva leplezni. Nem szóltam egy szót sem, csak viszonoztam a gesztust.

Lehajoltam a páncélzatért. Észrevettem, hogy az egyik öve össze van gabalyodva. Valószínűleg idegességében nem tudta kibogozni, és ezért dobta a földre. Ez volt a csörömpölés. A kezembe vettem a fém öltözéket és elkezdtem szépen szétfejteni a görcsöt, amely pár másodperc múlva be is következett. Peter mindezt némán figyelte.

- Emeld fel a kezed! – utasítottam lágyan. A fiú úgy tett, ahogy mondtam. Ráadtam a páncélt, majd oldalt szépen becsatoltam a hevedereket.

- Köszönöm! – mondta halkan. Csöndben ténykedtem mellette továbbra is, most jött a kézpáncélja, azt is szépen sorban rácsatoltam.

- Aggódom érted! – szólaltam meg végül – Nem azért, mert nem bízom a képességeidben. Te vagy közülünk a legjobb harcos – szünetet tartottam, amíg az utolsó csattal is végeztem – Azonban Miraz kegyetlen és erőszakos, a harcban nem ismer határokat. Erre számítanod kell! – megfogtam jéghideg kezét és gyengéden megszorítottam.

- Meg kell nyernem a párbajt! Narniáért! – olyan elszántságot láttam a szemében, amit még soha eddig senkiében. Küzdeni fog minden erejével, hogy megmentse a királyságát.

- Tudnod kell mégvalamit! – kérdőn nézett rám nagy, tengerkék szemeivel – A telmarinok nem egy tisztességes nép. Nem lepődnék meg, ha csalnának valahogyan – csak bólintott egyet némán.

- Peter! Induljunk! A telmarinok már várakoznak! – sietett be hozzánk Edmund lihegve. Peter felkapta a sisakját a kezébe, majd testvére után indult.

- Várj! – szóltam utána, miközben elkaptam a karját, hogy visszatartsam – Ha bármi történik veled, én esküszöm, a saját két kezemmel ölöm meg Mirazt. Felégetem, amíg csak hamu marad belőle, amelyet könnyen elfúj a szél.

- Selene... – szólt bele Peter.

- Nem! Nem veszíthetünk el! Narniának szüksége van rád! – gyönyörű íriszei csillogva meredtek rám – Peter! Nekem is szükségem van rád! – mondtam ezt mostmár halkabban és bizonytalanul. Nem tudom, hogy egyáltalán szabad-e ezt mondanom neki. Hiszen én csak egy narniai boszorkány vagyok. Egy senki. Ő viszont Narnia legnagyobb uralkodója.

Csak bámultam némán, már nem vonhattam vissza, amit kimondtam. Kicsit hátrébb léptem, elengedtem a karját. Azonban ő hirtelen visszarántott a derekamnál fogva. Másik kezét az arcomra vezette. A szívem egyre gyorsabban vert. Csak pár centi választott el minket egymástól, amelyet ő könnyedén megszüntetett. Gyengéden csókolt meg, azonban mégis volt benne egy határozottság, egy akarat. Éreztem, hogy elkezdek lángolni, de nem éreztem mennyire, míg Peter felszisszenve el nem vált tőlem. Ajka vörös volt, mint a bíbor és arca ahol a  kezem pihent rajta szintén élénk színben játszott.

- Én... Sajnálom Peter! Nagyon! Nem fordul elő mégegyszer! – kaptam a szám elé a kezem. Nem gondoltam, hogy ezt váltaná ki belőlem.

- Selene! – nézett rám mosolyogva, majd megszorította a még mindig meleg kezemet – Ha ez az ára, ha megcsókollak, én vállalom a kockázatot! – mondta, majd mégegy apró csókot lehelt az ajkamra.

Két kezemmel megfogtam Peter arcát, és homlokainkat összeérintettük. Mélyen beszívtam az illatát. Ahogy megöleltem, kirázott a hideg a fémpáncél ridegsége miatt, de nem zavart. Csak az számított, hogy vele voltam. Még soha nem éreztem magam olyan boldognak, mint abban a pillanatban, de tudtam, hogy most jön a legrosszabb rész is. A párbaj.

- Mennünk kell, Peter!

- Tudom! – fogta meg a kezem, majd a sisakját fölvette a földről, melyet eddig észre sem vettem, hogy leejtett.
Elindultunk a kijárat felé. Utolértük Edmundot, majd Peter fejére téve a fémsisakot felzárkózott mellé. A két fiú mögött hagytam el a menedékül szolgáló erődítményt.

Ahogy kiértünk, a vakító napfény miatt egy pillanatra behunytam a szemem, hogy megszokjam a világosságot. Tiszta volt az égbolt. Még a Nap is kíváncsi volt a párbajra, ezért hajtotta el a felhőket maga elől.

Miraz már készen állt, épp abban a pillanatban helyezték fejére a sisakját, melynek arcvédője egy vicsorgó fejet ábrázolt, ezzel még ijesztőbb hatást kölcsönözve viselőjének.

A kőtér két oldalán állt a két fél. Peter kihúzta a kardját másik kezébe pedig a pajzsát vette. Ezután telmarin ellenfele is ugyanígy tett. Néma csöndben besétáltak a kis térre. Először csak kerülgették egymást, felmérték a helyzetet. Végül a telmarin szólalt meg először:

- Most még fel lehet adni!

- Akkor add fel! – vágott vissza Peter egyből.

- Hányan halnak meg még ezért a trónért? – tette fel a költői kérdést Miraz, miközben továbbra is csak lépkedtek egymás körül.

- Csak te! – mondta határozottan Peter, majd lehajtotta a sisakját, ezzel rákészülve az összecsapásra.

Az első támadást utóbbi kezdeményezte. Megindult ellenfele irányába, egyik lábával felszökkent egy sziklára és onnan a magasból ugrott a lecsapáshoz. Mindkettejük kardja a másik pajzsát találta el nagy, fémes csattanás kíséretében. Erre a mozdulatra mindkét fél serege kórusban kiáltott fel. A következő ütést Peter mérte, azonban ismét csak a fémet találta el. Ezt a helyzetet kihasználva Miraz pajzsát meglendítve ellenfelét fejen találta. Peter egy kissé megtántorodott, de épp elég ideje volt összeszedni magát az újabb csapás előtt.

Egy pillanatra rossz érzés fogott el. A telmarin sereg felé pillantottam, ahol zúgolódni kezdtek. Pár katona lóra is pattant, majd elvágtatott. Észrevették Lucyéket. Amilyen gyorsan csak lehetett, megkerestem Caspiant a szememmel, majd odarohantam hozzá.

- Caspian! Meglátták a telmarinok Lucyt és Susant. Erősítésre lesz szükségük! – mondtam gyorsan és határozottan.

- Rendben! Indulok! – bólintott majd már szállt is fel egy lóra.

- Veled megyek! – tartottam vissza, majd még vetettem egy pillantást Peter felé. Nem akartam itt hagyni, nem bírnám elviselni, ha valami történne vele és én nem lennék itt, de azt sem hagyhattam, hogy a testvéreinek baja legyen. Tétováztam egy kicsit.

- Nem! Te maradj itt! – mondta miközben ő is a harcoló Peterre nézett, majd vissza rám – Rád itt van szükség – tekintete szomorú volt, bár próbálta leplezni. Értette, hogy miért tétováztam, rájött – Ezt elintézem én – zárta le a dolgot, miközben szigorúan bólintott egyet, majd elvágtatott.

Visszafordultam a párbajozók felé. A küzdelem egyre gyorsabbá és erőteljesebbé vált. Folyamatosan sorozták egymást a kardokkal. Miraz ismét bevetette előzőt technikáját és fejen csapta Petert a pajzsával, mire a fiúnak lerepült a fejéről a sisak. Ezután viszont egy jól irányzott mozdulattal belevágott ellenfele lábába. A telmarin felordított a fájdalomtól, majd ebből erőt is merítve fellökte az ifjú királyt majd rálépett pajzsára, amivel együtt kiugrott a válla. Nem volt ideje azonban feleszmélni, mert Miraz azonnal folytatta a küzdelmet. Peter védekezésképp csak odébb gurult, majd ő is fellökte a telmarint. Így már mindketten a földön voltak, de a fiú hamar felpattant. Várakozott.
Abban a pillanatban tűnt elő a fák közül egy ló vágtatva. Susan és Caspian ültek rajta. Tehát valóban szükség volt az erősítésre.

- Haladékot kér, felség? – vetette oda Peternek lenézően ellenfele.

- Öt percet!

- Hármat! – alkudozott Miraz. A Pevensie testvér beleegyezett, nem akart gyengének látszani, de amint a telmarin elfordult, kiült arcára a fájdalom, amelyet a kificamodott válla okozott.

Edmund odasietett Peterhez és hozzánk kísérte. Addigra odaért Susan és Caspian is.

- Lucy? – kérdezett az egyetlen testvérről, aki nem volt jelen.

- Átjutott, kis segítséggel – válaszolta a lány, miközben a hercegre nézett.

- Köszönöm! – fordult felé Peter is.

- Ne nekem köszönd, Selene vette észre a katonákat, ő szólt nekem.

- Köszönöm, Selene! – mosolygott rám – Legyetek készenlétben, ha szükséges! – mondta ezt mindannyiunknak, visszaemlékezve arra, amit mondtam neki.

Végre meghoztam az új fejezetet, tudom sokat kellett várni rá, de remélem megérte! Nagyon igyekeztem valami izgalmasat írni!

Eljött végre a várva várt pillanat Selene és Peter történetszálában! Ti mit gondoltok? Lehet még esélye Caspiannek?