Narnia boszorkánya /f.f/

Visszatekintés a múltba

Anyám meghalt, mikor egy éves lettem. Csupán egy kis hófehér pokrócot hagyott rám, amibe a monogramom volt hímezve. Egy kentaur talált rám egy fonott kosárkában egy fűzfa tövében, mikor épp menekült a telmarinok elől. Elmesélése szerint már ott lehettem pár napja, ugyanis alighogy pislákolt bennem az élet. Rögtön magához vett és elvitt az otthonába amely egy erdő mélyén volt. Úgy döntött felnevel engem, amit a saját anyám sajnos nem tudott megtenni. Zengőkürt volt a kentaur neve.

Csupán öt esztendős múltam, mikor először kivitt magával egy tisztás szerűségre. Ott a kezembe adott egy íjat és elkezdett tanítani. Mikor már sokadszorra próbáltam és akkor sem ment, mérgemben elhajítottam a kezemben lévő fegyvert és elszaladtam. Zengőkürt utánam jött és csak mosolyogva visszainvitált. Ő valahogy mindig nagyon nyugodt természetű volt. Bízott bennem, ezért én is bíztam magamban. Ekkor megtörtént a csoda. A céltábla közepébe fúródott bele a nyíl amit kilőttem. Sosem voltam olyan boldog, mint aznap. Teltek az évek és egyre ügyesebb lettem. Megtanultam egyedül vadászni mikor nyolc éves lettem. Az első zsákmányom egy üregi nyúl volt, amelyet büszkén vittem haza és mutattam meg nevelőmnek. Megtanított még nyomokat követni a növényzetben, párbajozni és még sokminden másra is, de a legfontosabb amit tőle tanulhattam, az a türelem és higgadtság. Olyan volt számomra Zengő, mintha az apám lett volna.

Újabb hosszú évek múlva egyre kevesebb élelemforrás maradt a közelünkben, így egyik nap úgy döntöttünk, távolabb merészkedünk zsákmányt szerezni. Gyönyörűen sütött a nap, szinte egy felhő sem volt az égen. Mikor elindultunk, nem lehetett levakarni az arcomról a mosolyt, hiszen még sosem jártam pár mérföldnél messzebb az otthonomtól. Vágytam az ismeretlenre és a felfedezésre, de persze melyik gyerek nem. Minél messzebb értünk, annál jobban magába kerített egy érzés. Egy rossz érzés. Nem tudtam, mi lehetett az, vagy hogy miért. Egyszerűen csak ott volt és kész. Már koncentrálni sem tudtam megtett utunkra, nem tudtam hol járunk éppen, hogy merről jöttünk. Csak az járt a fejemben, hogy vajon mi fog történni.

- Zengő! Nem fordulhatnánk vissza? – tettem föl a kérdést szégyenlősen.

- Ugyan már ne butáskodj! Akkor hiába jöttünk volna el idáig. Meglátod nemsokára találunk egy őzet vagy vaddisznót, lelőjük és már indulhatunk is vissza. Tudom, hogy elfáradtál a hosszú úttól, de meglátod ma nagy lakomát fogunk csapni! – mondta bíztatásképp Zengő.

- Nem fáradtam el, csak rossz érzésem van – vallottam be.

Ebben a pillanatban zajt hallottunk távolabbról a fák közül. Legalább tíz alak lehetett tőlünk nem messze.

- Telmarinok! – szólt halkan a kentaur. Ezelőtt soha nem láttam őt ilyennek. Az örök nyugodt nevelőm most hirtelen ideges és ijedt lett.

Már mesélt nekem a telmarinokról. Azt mondta, minden esetben, ha találkozom velük, az egyetlen esélyem a menekülés, ugyanis ezek mindig csapatban járnak és mindenen átgázolnak saját céluk érdekében. Ezért lehetett most olyan rémült, bár próbálta leplezni, de én láttam rajta. Túl régóta ismertem már.

- Futás!

Hirtelen felkapott a hátára és vágtatni kezdett az ellenkező irányba. Fekete fürtjei lobogtak ahogy a szél az arcába süvített.

Egyszercsak megtorpant, én pedig előrezuhantam. Hallottam, ahogy Zengő ordít egyet. Ekkor hátrafordultam és észrevettem, hogy valami fém szerkezetbe lépett bele, amely hegyes fogaival rácsapódott az egyik lábára. Elkezdett belőle folydogálni a vér. A telmarinok viszont egyre közeledtek. Odaszaladtam hozzá. Ráeszméltem, hogy akkorát estem, hogy minden porcikám sajgott, de nem törődtem vele. Ki kellett szabadítanom a kentaurt minél gyorsabban. Mind a két kezemmel próbáltam kifeszíteni a csapdát, de az nem akarta megadni magát. Azzal, hogy újra és újra rászorultak az éles fogak, csak még nagyobb fájdalmat okoztam. Már az egész szerkezetet és a kezemet is beborította a vér. Már egészen közelről hallottam az ellenséget.

- Fuss Selene! – kiáltott rám Zengő.

- Nem! Nem hagyhatlak itt!

- De! Menned kell, mert mindjárt utolérnek minket a telmarinok! Nem hagyom, hogy miattam bajod legyen! Ennyi ember ellen nincs esélyünk. Menj!

- Nem! – kiabáltam rá, miközben éreztem, hogy szemem megtelik könnyekkel.

- De! Menj!

Egy nyíl fúródott egy mellettünk levő fa törzsébe. Ez jelezte, hogy mostmár igenis közel vannak. Nem akartam Zengőkürt nélkül menni, de muszáj volt. Rohantam ahogy tudtam. Még egyszer visszanéztem nevelőmre. Biztatásképp bólintott egyet, mintha el akarná hitetni velem, hogy minden rendben lesz, pedig nem úgy volt.

Mikor már úgy gondoltam elég messze értem, megálltam. Körülnéztem és észrevettem egy odvas fát. Már kezdett sötétedni, így elhatároztam, hogy mivel elég nagy a lyuk, hogy kényelmesen beférjek, itt töltöm az éjszakát. Nem tudtam, hogy merrefelé szaladtam, így elképzelésem sem volt, hogy hol lehettem. Újra bevillantak a szörnyű esemény képei. Ahogy belevág Zengő lábába a fém, ahogy próbálom kiszabadítani. Ahogy még utoljára rámbólint. Nem bírtam tovább. Könnyeim patakként zúdultak le az arcomon. Addig sírtam, amíg már semmi nem maradt a sós folyadékból a szemeimben. Azután csak mozdulatlanul kuporogtam a vájatban, amíg el nem nyomott az álom.

Másnap mikor felkeltem, már száz ágra sütött a nap. Szemeim be voltak dagadva az esti sírástól és fájtak is. Még mindig nem akartam elhinni, hogy valóban megtörtént a tegnapi nap.
Kimásztam a fából és körbe pillantottam. Más körülmények között tetszene ez a hely, azonban így nem tudtam a körülöttem lévő hatalmas fák, a csicsergő madarak és a szorgos rovarok szépségére koncentrálni, csak arra, hogy elvesztettem Zengőkürtöt. Az egyenlent, aki fontos volt nekem.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy örökre eltűnt, így a keresésére indultam. Mivel előző nap nem arra figyeltem, hogy merre szaladok, így most beletellett pár percbe, míg a nyomokból rájöttem, hogy merről jöttem. Elindultam abba az irányba, ahol a legtöbb növény hanyagul le volt törve, vagy szét volt lapítva. Egy órán át gyalogoltam, mikor megláttam egy vérfoltot az aljnövényzeten.

Visszaérkeztem. A kentaurnak, vagy a telmarinoknak hűlt helye volt. Még a fém szerkezet sem hevert a földön.
Elgondolkodtam. Ha megölték volna, most itt lenne a teste még mindig beleszorulva a csapdába. Ezek szerint nem halhatott meg. Lehetséges, hogy mégis valahogy el tudott menekülni. Ha így van, akkor sem juthatott messzire. Vagy talán rátalált egy másik narniai és segített neki. Muszáj volt a keresésére indulnom. Hittem benne, hogy nem halt meg.

Azt a napot nem töltöttem mással, mint, hogy nevelőm után kutattam. A nap végére annyira legyengültem, hogy muszáj volt keresnem egy biztonságos helyet. Ekkor találtam meg a mostani rejtekhelyemet. Akkor a forrás még nem volt olyan nagy, mint most, de szomjúságomat bőven oltotta. Viszont az éhség még mindig marta a gyomromat. Másnap az első dolgom volt apró ehető bogyókat vagy más gyümölcsöket gyűjteni.

A remény még mindig pislákolt bennem, így minden egyes nap új területre indultam, hátha ott meglelem Zengőt. Egy teljes éven át kutattam eredménytelenül. Beletörődtem, hogy valószínűleg mégis megölték nevelőmet a kegyetlen telmarinok és trófeaként elhurcolták élettelen testét. Tizenhárom esztendős voltam, mikor végleg felhagytam a kereséssel.

Mostmár öt éve, hogy egyedül jártam Narnia földjeit.