Narnia boszorkánya /f.f/

A látogató

Az erdőben, a puha pázsiton lépkedtem. Gyönyörű, apró, színes virágok díszítették a talajt a moha és a többi növény mellett. A fák hatalmasak voltak. Mintha egészen a felhőkig ért volna a tetejük. Néhány helyen, ahol a lombok nem takarták a kék eget, játékosan sütött be a Nap pár sugara, így aranysárgára festve a környezetet. Egy hófehér lepke suhant el cikázva a szemem előtt, majd megjelent egy másik és vidám táncba hívták egymást. Minden olyan nyugodt volt. A madarak csicseregtek, a rovarok serényen dolgozva zümmögtek.

Hirtelen kopácsolás hangjára lettem figyelmes. Mintha valaki a kezével ütné a vasat. Mellette egy tompa emberi hang is megszólalt. Körbenéztem, de nem láttam semmit. A hang nem akart szűnni, már zavaróan élesen hallottam, mikor hirtelen kipattant a szemem. Ott gubbasztottam a cellám sarkában még mindig. Fejem neki volt dőltve a hűvös kőfalnak. Szemeimet alig bírtam elég tágra nyitni, hogy tisztán lássak, ugyanis teljesen fel voltak duzzadva a sírástól.

A hang irányába vezettem a tekintetem. Caspian állt a tömlöc ajtajának másik oldalán. Engem szólongatott miközben kezével a vas ajtón kopogott. Hát ez volt az az éles hang.

- Selene! Selene! – szólongatott még mindig halkan az ifjú.

- Miért vagy itt Caspian? – kérdeztem suttogva, ugyanis egy hang sem jött ki a torkomon. Próbáltam erőltetni, de nem sikerült, csak azt értem el vele, hogy egy kisebb köhögés roham jött rám.

- Én... Ezt neked hoztam. Gondolom szomjas vagy. - köszörülte meg a torkát, majd felém nyújtott egy kisebb flaskát.

Feltápászkodtam ülőhelyemről, majd fájdalmasan konstatáltam, hogy végtagjaim eléggé le voltak zsibbadva. Mintha ezernyi apró kis tűt szurkáltak volna a lábaimba. Amiért ilyen hirtelen álltam fel, meg is szédültem picit. Elhomályosodott minden a szemem előtt. Muszáj volt megkapaszkodnom valamiben, és a legközelebb a fal volt, ezért fél vállammal nekidőltem.

- Jól vagy? – kérdezte meglehetősen riadtan Caspian.

- Igen, persze – hazudtam neki.

- Nem úgy festesz. Tessék, vedd el! – nyújtotta be az ajtón a vizespalackot.

- Köszönöm! – elvettem, majd rögtön egy jó nagyot belekortyoltam, aztán még egyet, majd még egyet míg teljesen nem csillapodott a szomjam. A fiú csak némán pásztázta a falat.

Miután befejeztem az ivást, visszaindultam a helyemre, de nem ültem le, csak nekitámasztottam hátamat a falnak Caspiannel szemben. Azt hittem, csak ezért jött, hogy vizet hozzon, de láthatóan mégsem, ugyanis még mindig ott ácsorgott a rács túloldalán. Kérdőn pillantottam rá, mire végül megszólalt.

- Igazából nem csak emiatt jöttem ide – elhallgatott, szinte láttam a kis kerekeket az agyában, amint azon dolgoznak, hogy egy épkézláb mondatot fogalmazzanak meg – Én hiszek neked Selene!

Meglepődtem azon, amit mondott.

- Tudom, az elején én voltam az, aki bizalmatlan volt veled kapcsolatban, de aztán elgondolkodtam. Ha én telmarin létemre itt vagyok, és a narniaiaknak segítek, miért ne lehetne veled ugyanígy? Ugyan csak a legendákban és történelemkönyvekben hallottam a fehér boszorkányról, de mégis elhiszem neked, hogy csak Narnia javát nézed.

Percekig csak hallgattunk mindketten. Próbáltam feldolgozni az előbbi monológját. Eddig ő az egyetlen, aki mellém állt és hisz abban, hogy én más vagyok, mint az elődöm. Szavai megkönnyítették lelkemet, hiszen lassan már magam is kezdtem elhinni, hogy csak egy semmirekellő boszorkány vagyok, aki nem érdemli meg, hogy szabad legyen vagy, hogy az uralkodók mellett harcoljon. Kezdtem úgy érezni, nekem kell bűnhődnöm a fehér boszorkány múltbéli tettei miatt. Ám Caspian visszahozta a reményt belém. Hitt bennem, ezért én is újra hinni kezdtem magamban.

- Talán jobban hasonlítunk, mint eddig gondoltad – mosolyogtam rá, mire ő is eleresztett egy apró kis vigyort.

- Talán.

„Caspian szemszöge”

Először láttam mosolyogni a lányt. Gyönyörű világoskék szemei csak úgy ragyogtak. Még ebben a szörnyű helyzetben is tudott őszintén mosolyogni. Hittem neki. Nem tudom miért, de hittem. Olyan régen történt már a fehér boszorkány rémuralma, és ezer év alatt a leszármazottjai is változhattak. Az idő múlásával kihalhatott belőlük a hatalomvágy. A telmarinok érkezése pedig egy csapatba terelte az összes narniait. Ebbe pedig a boszorkányok is beletartoznak.

Szememet végigvezettem a lányon. Hosszú tejfehér haja hullámokban omlott hátára. Két karján egy-egy csúnya lilás folt díszelgett. Kezét és alkarját kisebb vágások tarkították. Rossz volt így látni őt. Nem tudom, mikor változott meg róla a véleményem, de most szívem szerint rögtön kiszabadítottam volna. Talán amiatt érzek iránta szimpátiát, mert hasonló a helyzetünk. Őt is jelenleg a saját népe ítélte el, amiatt aki. Engem pedig azért, mert a narniaiak mellé álltam. Mindketten kívülállók voltunk, de valahogy mégis ide, Narnia népe közé tartoztunk.

Szerettem volna segíteni neki, azonban azzal nem lett volna előnyösebb helyzetben, ha most kiszabadítom. Peterék előtt bizonyítania kell, hogy ők is higgyenek neki és bízzanak benne.
Ebben a pillanatban megjelent az említett személy. Komor arckifejezéssel haladt felém.

- Caspian! Már mindenhol kerestünk.

Ügyet sem vetve a kijelentésére belekezdtem a saját mondandómba.

- Adnod kell neki egy esélyt!

- Hogyan? – úgy tett mintha nem értené amit mondok, holott pontosan tudta, hogy Selenere céloztam.

- Adj neki egy esélyt! Hadd bizonyítsa, hogy tényleg mellettünk áll!

- Ezt már megtárgyaltuk. Döntünk a sorsáról, miután visszatértünk a harcból.

- Már ha még visszajövünk – mormogtam az orrom alatt.

- Ahelyett, hogy itt vesztegeted az időd, készülnöd kéne. Nemsokára indulunk. – hátat fordított, majd elindult.

Egy pillanatra Selenere néztem, aki Peter távolodó alakját figyelte. Szeméből teljesen eltűnt az a csillogás. Helyét átvette a szomorúság. Peter volt az első, akit megismert közülünk, és most mégis ő az, aki leginkább megveti a lányt.

Tekintetemet visszavezettem a királyra, aki hirtelen megtorpant és visszafordult.

- Javaslom, hogy többet ne gyere ide, mert a végén még árulónak néznek.

Egy mérges pillantást vetettem felé. Fenyegetése nem elég ok arra, hogy itt hagyjam Selenet, ugyanakkor abban igaza volt, hogy készülnöm kéne, hiszen nemsokára megindulunk a csatába.

- Ígérem, ha visszajöttünk elintézem, hogy kiengedjenek innen!


„Selene szemszöge”

Nem tudtam, mit szóljak a fiúnak. Nagyon máshogy viselkedett velem, mint legutóbb. Most kedvesen és biztatóan nézett rám. Még Petert is megpróbálta meggyőzni azért, hogy kiszabadítson.

Eszembe jutott, hogy Caspian mi mindenen mehetett keresztül, mielőtt ide eljutott. Telmarin hercegként nevelkedett, majd apja halála után rá várt a trón, de még nem lehetett király. Nagybátyjának, Miraznak fia született, így, hogy övé legyen a királyi cím, meg akarta öletni elhunyt fivérének gyermekét, ezzel menekülésre kényszerítve őt. Mindketten nehéz utat jártunk meg. Talán a sors akarta, hogy mi találkozzunk.

Miközben így elgondolkoztam, nem szóltam semmit a velem szemben állóhoz, így az már indult is volna el.

- Caspian! – szóltam utána.

Visszafordult és kíváncsi szemekkel figyelte, hogy mit akarok kibökni. Mint egy kisgyerek, akinek egy fontos hírt akarnak közölni, és már tűkön ül, hogy végre megtudja, mi az amit közölni akarnak vele.

- Köszönöm! – csupán ez az egy szó jött ki a számon.

Elmosolyodott. Arcán aranyos gödröcskék jelentek meg. Nem tudtam megállni, így én is viszonoztam kedves gesztusát. Majd se szó, se beszéd sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba.

Egy ideig rágódtam az előbb történteken. Próbáltam feldolgozni Caspian váratlan látogatását, és a még váratlanabb véleményét a helyzetemről. Azt, hogy Peter még mindig nem hisz nekem, és ha nem is gyűlöl, de megvet. Valamint próbáltam felkészíteni magam az előttem álló dolgokra. Mi lesz, ha úgy döntenek, nem kell a világra még egy ilyen boszorkány?