Narnia boszorkánya /f.f/

Börtön

- Ó, anyám, bárcsak láthatnálak még egyszer!

Ekkor hirtelen felkaptam fejemet, mert egy alak állt tőlem nem messze. Szemében rémültség és meglepettség látszódott. Nem tudtam miért nézett rám ilyen arckifejezéssel, majd rájöttem. Nem volt rajtam a csuklyám, így fehér hajam szabadon hullott vállaimra. Valószínűleg meghallhatta, hogy anyámat szólítom, miközben a fehér boszorkány falba vésett mását bámulom. Mielőtt bármit is tudtam volna szólni, elrohant.

- Boszorkány! -ordított torkaszakadtából, majd végigszaladt a többi alvó narniai között, így felkeltve mindenkit.

- A fehér boszorkány visszatért!

Nem tudtam mitévő legyek, ezért ijedten álltam egy helyben. A lábaim földbe gyökereztek. Futnom kellett volna, ameddig még lehet? Pislogni sem tudtam, annyira lefagytam a hirtelen jött sokk miatt.

Észre sem vettem, hogy még a levegőt is visszatartottam. Szívem eszeveszettül kalapált. Nem tudtam, hogy most mi vár rám.

Elindult felém két hatalmas bikafejű. Közeledésük nem tűnt túlságosan barátságosnak. Nyeltem egyet. Végre megmozdult a lábam, így tudtam lépni egyet hátra. A két narniai azonban megragadták a karjaimat. Az egyik a jobb karomat, a másik a balt. Ketten elkezdtek húzni az uralkodók fekhelye felé. Ekkor láttam, hogy már ők sem voltak helyükön. Ők is meghallhatták a nagy lármát. Peter király rögtön odasietett hozzám. Arca idegességet és zavarodottságot tükrözött. Ajkait összeszorítva, kissé fáradt szemekkel haladt felénk. Összeráncolta szemöldökét, mikor tekintetét a bikafejűek szorítására vezette. Tényleg elég erősen markolták felkaromat. Ha akartam sem tudtam volna szabadulni kezeik közül. Azzal pedig, ha erősen megrántom magam, legfeljebb magamnak árthatok. Így tűrtem, hogy fogva tartsanak, míg a nagy király, a többi uralkodó és Caspian ideérjenek. Most talán még hosszabbnak tűnt ez a folyosó, mint volt. Hosszú perceknek érződött, míg már csak egy pár lépésre voltak tőlem.

- Mégis mi történt, hogy így az éjszaka közepén ilyen nagy lármát csapnak? – szólt a felség szemeivel a két hatalmas alakot vizslatva. Szavai kemények voltak.

- Peter király, tudomásunkra jutott, hogy ez a némber, akinek nagylelkűen helyet adtunk táborunkban, a fehér boszorkány ivadéka.

- Őse képénél fohászkodott hozzá. Képzelem milyen átkokat mormolhatott el, hogy a narniaiak újra rabságába essenek – szólalt meg a másik bikafejű is. Szinte köpte a szavakat.

- Igaz ez Selene? – a király arcát most nem a megszokott nyugodtság jellemezte, sokkal inkább volt aggodalommal és kétségekkel teli.

Csak egyetlen pillanatra néztem szemébe, de belehasadt a szívem. Nem bírtam tovább, ezért tekintetemet a talajra szegeztem. Nem tudtam, mit mondhatnék, hogy mondhatnám el neki, hogy félig igazat beszélnek, hogy valóban a fehér boszorkány leszármazottja vagyok.

- Kérdeztek boszorkány! – rántotta meg karomat az egyik narniai.

- Igaz... Felség – szóltam egy kicsit sem határozottan – De a második fele nem az! Én tényleg azért jöttem, amit mondtam. Meg akarom védeni Narniát!

- Hogy aztán újra leigázd? – mondta mérgesen Peter mögül Edmund király.
- Nem! Én soha nem akarnám ezt. Más vagyok mint a fehér boszorkány.

- Ő is ugyanilyen jól tudott hazudni.

- Nem hagyjuk mégegyszer, hogy egy boszorkány keze alá kerüljön Narnia! – szállt be a szócsatába Susan királynő.

- Kérlek! Hinnetek kell nekem! – mind elfordították tekintetüket rólam. – Peter, higgy nekem! Kérlek! – könyörögtem tovább.

Szemeimbe könnyek gyűltek. Alig bírtam visszatartani a sírást.