Narnia boszorkánya /f.f/

Vita

A visszafelé tartó úton szomorú és komor hangulat uralkodott. Csupán a paták és lábak dobogásának hangját lehetett hallani. A nagy király arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott, azonban én láttam rajta, hogy nagyon feszült volt. A lova kantárját görcsösen szorongatta a kezében és ajkait összeszorította. Csak meredt előre a semmibe. Gondolkodtam rajta, hogy odamegyek hozzá és megpróbálok beszélni vele, azonban fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Ezegyszer tényleg elrontotta. A kőasztalnál kellett volna maradnunk, megvárni míg megérkeznek a telmarinok és ott szembeszállni velük. Azonban a döntést Peter javára hozták meg.

Már csak úgy tehetünk valamit az odaveszett narniaiakért, ha mindent megteszünk azért, hogy megnyerjük a harcot. Akkor nem lenne hiábavaló a haláluk.

Ahogy meneteltünk visszafelé, egyre világosodott az ég. Előbukkant a Nap a távoli erdő lombja mögül. Sugarai aranylóan világították meg a haza vezető utat. A harcosok fáradtak voltak már és letörtek, még a Nap boldog ragyogása sem tudott változtatni ezen a hangulaton. Oldalra néztem. Egykori nevelőm most pihegve lépkedett mellettem. Nem volt már hozzászokva a hosszú sétákhoz, a sérülése pedig mégjobban nehezítette a dolgát. A sor végén mentünk egy kicsit lemaradva a többiektől.

- Felnőttél – nézett rám egy kis mosoly kíséretében Zengő.

- Úgy látszik – viszonoztam én is a gesztust, azonban utána lehervadt a mosolyom – Hat év telt el azóta. Azután a legszörnyűbb este után minden nap kerestelek. Egy évig, folyamatosan. Bejártam egész Narniát. Reméltem, hogy még élsz valahol és megmenekültél. Szerencsém volt, hogy megszöktem. Így rád találtam.

- Megszöktél? Honnan? – nézett meglepetten a kentaur.

- Tudod, még akkor én magam sem tudtam, mikor te neveltél, csak később jöttem rá. A fehér boszorkány leszármazottja vagyok – figyeltem nevelőm reakcióját, ám ő kicsit sem meglepődve elmosolyodott.

- Tudom. Én már akkor tudtam, mikor megtaláltalak – most én néztem elképedve. Honnan tudhatta?

- Honnan tudtad? – adtam hangot a gondolataimnak.

- Anyád megjelent az álmomban. Megkért, hogy vigyázzak rád, ha ő nem jönne vissza.

- Te ismerted őt? – úgy látszik nem fogy ki a meglepetésekből.

- Csupán egyszer találkoztunk, segített rajtam, mikor bajban voltam. Így én is méltóan viszonoztam jótettét.

- Bárcsak mások is ilyenek lennének, mint te. A többiek, mikor megtudták, hogy a fehér boszorkány az ősöm, bezártak egy cellába. Onnan szöktem meg, mert rossz érzésem volt a csatával kapcsolatban. Igazam lett, és még téged is megmentettelek.

Sokáig gondolkodtam még azokon, amiket Zengő mondott. Tehát anyám intézte úgy, hogy felneveljen engem a kentaur. Jószívű volt és gondoskodó. Narnia iránt és irántam is. Jóvá akarta tenni a múlt történéseit.

Mikor megérkeztünk a kőasztalhoz, már mindenki kint ácsorgott. Feszülten figyeltek minket. Lucy felség szaladt előre a kapuból. Rémült arca a szétvert csapatot fürkészte.

- Mi történt?

- Kérdezd őt! – bökött Peter feldúltan a fejével Caspian felé.

- Mi? – kérdezte vissza a telmarin – Visszavonulhattunk volna sokkal előbb.

- Nem, miattad nem! Ha nem rúgsz fel mindent, a katonáink még most is élnének.

- És élnének, ha itt maradtunk volna ahogyan én javasoltam – vágott közbe a nagy király szavába indulatosan Caspian.

- Te hívtál minket, emlékszel?

Egyre feszültebbé vált a párbeszéd kettejük között. A szavakat csak úgy köpködték egymás arcába. Mindenki némán, lefagyva figyelte az eseményeket.

- Az volt az első hibám.

- Nem. Az volt a hiba, hogy vezérnek hitted magad – zárta le a beszélgetést Peter és már elsétált volna, azonban a herceg nem hagyta annyiban.

- Hé! – kiáltott oda a királynak – Nem én vagyok az aki magára hagyta Narniát!

- Te lerohantad Narniát – mutatott idegesen Caspian arcába – Nincs több jogod uralkodni, mint Miraznak! – ezt már a telmarin nem akarta tovább hallgatni. Hátat fordított és a kapu felé indult, ám Peter mégegy lapáttal rátett – Te, Miraz és az apád, Narnia boldogabb volt nélkületek.

Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége, így azonnal odarohantam a kettő fél közé. Minden ugyanabban a pillanatban történt. Caspian visszafordult, és egy ordítás kíséretében kirántotta a kardját, mire Peter is ugyanígy tett. Egymásra akarták szegezni kardjukat, azonban, mivel én álltam középen, mindkettő penge felém irányult.

- Elég! – néztem egyszer Peter, utána pedig Caspian szemébe. Hangom ideges volt, ám szememmel könyörögve néztem rájuk. Nem vezet semmi jóra, ha az ellenség helyett egymással hadakozunk.

Mögülünk egy törpét hoztak. A csatában veszthette eszméletét. Trumpkin volt az, a vörös narniai. Lucy azonnal odaszaladt hozzá, hogy segítsen rajta. Ez az esemény véget vetett az előbbi hadakozásnak. Caspian újra hátat fordított és elindult befelé a kapun.

Ránéztem Peterre. Szemével a herceg távolodó alakját figyelte. Még mindig feldúlt volt. Mikor visszafordult, a szemembe nézett. Megint ugyanazzal a semleges arckifejezéssel figyelt engem, mint amikor vége lett a csatának. Ezzel próbálta leplezni az érzelmeit. Csalódottan néztem mélyen a kék íriszeibe. Megszakítottam a szemkontaktust, majd elindultam az erdő felé. Egy kicsi magányra volt szükségem. Mikor már távolabb voltam a többiektől, visszanéztem. Peter még mindig engem figyelt. Egy kicsit tétovázott, majd megindult felém. Nem álltam meg.  Tovább mentem, majd az épület oldalának tövében, ahol már nem látott senki, leültem. Figyeltem, hogy Peter mikor ér utol. Nem látott meg elsőre, mikor már elég közel volt hozzám. Szemei az erdőt vizslatták.

- Selene!

- Itt vagyok.

Hirtelen felém kapta a tekintetét, majd egy zavart mosoly kíséretében leült mellém a fűbe.

- Miért jöttél utánam? – kérdeztem, miközben a füvet tépkedtem a földből. Ha őszinte akarok lenni, még mindig nem békéltem meg vele, hogy egy cellába zárt.

- Azt hiszem, beszélnünk kell.

Meghoztam az új részt! Remélem elégedettek vagytok vele.

Gondoltátok volna, hogy Zengő ismerte Selene anyját?

Kommentben írjátok le a véleményeteket (amire nagyon kíváncsi vagyok)!