Egy duci lány élete a gimiben SZÜNETELVE

11.rész

November 9.hétfő

Hétvégén, beszélgettem Bencével, Izával és Annával is. Ezen kívül, olvastam, és tanultam. Na meg voltam edzeni, Szandival.

Ma reggel rögtön egy matekkal kezdünk, sokak örömére. Irónia volt. Ez után következett egy dupla angol, egy röpdolgozattal. Illetve, a dolgozat az csak az első órában volt, a másodikban, szöveg fordítás volt. Földrajzon, tovább vettük az anyagot, irodalmon felelés volt. Arany Dávidot kínozta a táblánál. Semmit nem tanult. 😬.
- Örülnék, ha az osztály elkezdene tanulni, mert problémáink lesznek.
Ezzel a mondattal távozott ma a teremből Arany. Azt hiszem, kezd minket megutálni. Lassan.
A tesi ma elmaradt, ugyanis Bíbor ma beteg volt. A hetedik órákat nem szokták helyettesíteni (még csak az kéne).
Mikor kiléptem a suli ajtaján egy kisebb meglepetés fogadott. Ugyanis, drága apám állt a kocsijának támaszkodva a suli előtt.
- Mit keresel itt? - kérdeztem köszönés nélkül. Kicsit kellemetlen volt a helyzet, így próbáltam sürgetni apát.
- Gyere velem.
- Miért is? - kérdeztem. Nem sok kedvem volt.
- Beszélgetni szeretnék veled.

- Nagyon örülök. - mondtam halkan, majd beszálltam a kocsija anyósülésére.

- Miről akartál beszélni velem? - kérdeztem egy idő után. - Így egy röpke 2 hónap után - tettem hozzá.

Apa nem szólalt meg, csak nézett ki a szélvédőn.

- Sajnálom - mondta. 

- Mit sajnálsz?Hm? Hogy leléptél tőlünk, megcsaltad anyát, eldobtad magadtól a családodat? Hogy jól érzed magad azzal a ... - kezdtem el sorolni az érveket.

- Nem volt az...

- Miért is beszélsz múlt időben? Ja, hát persze - nevettem fel gúnyosan. - kidobott mi? Gratulálok, sokáig lehettetek együtt. -  a hatás kedvéért, még tapsoltam is párat cinikusan.

- Kérlek fejezd be Fanni - mondta halkan és nyugodtan.

- Miért? Két hónapig nem beszéltél velünk, és akkor elvárod, hogy ne legyenek sérelmeim?? - vágtam a fejéhez.

- Fanni - állított le. ( látszólag) - elmagyarázhatom? 

- Van más választásom?

- Nem nagyon - mondta mosolyogva, de mikor rámnézett és látta, a kicsit sem boldog fejemet, inkább befejezte a mosolygást. - tehát...nem így akartam.

- Tényleg? - kérdeztem cinikusan.

- Fanni! - szólt rám.

- Oké, de elmondanád hova is megyünk? - kérdeztem már egy kicsit higgadtabban. Közben éppen átmentünk a Lánchídon (nem tudom említettem-e hogy Budán élünk anyuval, és Szandival) egyenesen Pest felé tartva. 

- Haza. Mármint hozzám. - ó, tehát Pesten lakik. Pont elég messze, hogy ne lássam minden nap.

- Az nekem nem "haza" - emlékeztettem. - tehát, hol is tartottál?

- Ott, hogy nagyon sajnálom.

- Ennyi? - kérdeztem a szemöldökömet felvonva.

- Nem, nyilván, nem ennyi. Amikor elvettem anyádat, eszemben sem volt megcsalni...

- Tényleg? Ez a házasság lényege. Tényleg én oktassalak ki? - kezdtem el mondani a magamét.

- Fanni, szeretném ha végighallgatnál. Halálosan szeretem anyádat még most is, életem legnagyobb hibája volt, hogy akkor megcsaltam. Elment az eszem. - mondta "bűnbánóan".