Winter wind

IV. Fejezet

A történelem legszenvedélyesebb csókja

Már a parti előestéjén jártunk mikor Martin végre felkeresett. Megtette, amit kértem, kicsit utána nézett Susannek:

- Tehát, mire jutottál? – kérdeztem Martint, aki egy dossziét szorongatott a kezében.

- Sokkal többet nem tudtam meg annál, mint amit amúgy is sejtettem. – a dossziét kinyitva az asztalra helyezte- A kishölgy valóban északról jött egy átlagosan unalmas családból. Jelenleg Old Bexleyben él egyedül és csupa átlagos dolgot művel nap, mint nap. Vasárnaponként templomba jár, hamar fekszik, korán kel, nem művel semmi kirívót. Senkivel sem találkozott az utóbbi hetekben a papokon és eladókon kívül, még egy férfit sem vitt fel a lakására.

- Most már értem mire gondolsz. – válaszoltam miközben a papírokat olvasgattam, amiket az asztalomra tett.

- Túl tiszta! A múltjában is kutakodtunk egy kicsit, de egy néhány hetes norvég túrán kívül semmi különös.

- Norvégia? – néztem fel a papírokról Martinra.

- Igen, az apját kísérte el egy útra a szakszervezeti tagokkal együtt, biztosan valami cipész dolog. – válaszolt-. Most már érted Simon? Túl tiszta, ez a lány vagy egy szent vagy valami sokkal rosszabb.

- Egy hitelezési probléma, esetleg egy suffragette ügy? Tényleg semmi? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Semmi.

- Akkor lehet, hogy tényleg egy szent a kishölgy. Viszont nekem ez a norvég út valahogy szúrja a szemem. A cipész szakszervezet oda utazik, miközben a balti államokban dúl a háború?

- Meg egyébként is Simon, ezek cipészek. Néhány penny egy-egy megjavított talpért. Nem egy fényűző szakma. – válaszolt Martin miközben elvette a dossziét.

- Tehát van egy szépségünk, aki olybá tűnik nem hazudott nekünk. Éli a kis életét, megpróbál, a felszínen maradni miközben megtartja önmagát. – egyre jobban csodáltan Susant.

- Azért nem kell elájulni tőle, nem Ő lenne az első, aki rajtad szeretne nyerészkedni.- válaszolt Martin kezében a mappával és egy üres pohárral. – Megtöltöd, ha megkérhetlek?

- Ő teljesen más, mint a többiek barátom! Van benne valami, ami kiemeli az átlagból. – feleltem miközben töltöttem neki és magamnak egy pohár whiskyt. – Mit gondolsz?

- Azt gondolom, hogy vigyázz vele Simon! Elizabeth a mai napig a bolondját járatja veled, egy szavába kerülne, és ismét ide költözhetne, Te pedig mindent elfelejtenél. Nem élhetsz örökké reményben és egy olyan lány iránti vágyban, aki nem lehet a tiéd. Ha rám hallgatsz, egy-két utcalány a jobbik fajtából átmenetileg megteszi. Aztán pedig ha eléggé kiheverted azt a kurtizánt elkötelezheted magad. Egy sikeres és gazdag ember vagy, a külsőd lehetne egy kicsit jobban karbantartott, de így is szinte bárkit megkaphatsz. – válaszolt mosolyogva Martin.

Milyen érdekes, bárkit megkaphatnék csak azt, nem akit szeretnék. Mit érek a családi vagyonnal, ha közben az évek eltelnek felettem és egy nem létező fenyegetéstől védem a nemzetet? Sokszor tűnődtem azon, hogy vajon lehetek-e magányos miközben ennyi ember vesz körül? Megannyi szolgáló és katona, Saeko és Martin. Talán az érzés, amit érzek nem is magány, hanem annál valami sokkal mélyebb és emésztőbb...mégpedig a bűntudat. A bűntudat hogy annyi embert hagytam meghalni. A bűntudat hogy megannyi ember halt meg a kezeim álltal. A bűntudat hogy sosem váltam azzá az emberré, akit apám akart. Mégis mind közül a legfájóbb hogy magára hagytam a családom. Nem voltam ott Juliaval, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám pedig megtehettem volna, hazautazhattam volna hiszen a front teljesen megdermedt abban az időben. Az offenzíva sikertelen volt. De nem tettem! Féltem, hogy az emlékeimben élő csodaszép kislányt miként változtatta meg a halálos kór. Hazudtam a feleségemnek és a kislányomnak. Büntetésként elvesztettem őket. Egy gyáva ember vagy Simon Hays...