Winter wind

V. Fejezet

A mulatság lassan véget ér és kezdődik a parti

A valóságba és jelenbe egy férfihang rántott vissza. Az apámé. Megfordultam és az ajtóban állt a lovasezred piros díszegyenruhájában ami szerintem már eggyé vált a testével, hiszen minden díszes eseményen azt viselte. Őszes hajában még néhol fel-fel bukkant egy két kóbor barna tincs, amik úgy mutattak ott, mint akik büszkék képviseltek egy letűnt kort. Pont, mint az, akinek a fején voltak. Végig mért aztán megint megszólalt:

- A cselédek mondták, hogy itt talállak. Bizonyára elfelejtetted, hogy érkezem, mert senki nem jött ki elém a komphoz. – nem válaszoltam. – Látom egész szépen rendbe szedtétek ezt a kastélyt, mennyibe fájt ez nekem? – kérdezte és nem viccnek szánta.

- Minek köszönhetem a kellemes látogatásod? – kérdeztem tőle műmosollyal az arcomon majd elindultam a kert felé, Ő pedig követett.

A kert növényei szép színekben virítottak így nyár közepén. A rózsák vörösen és fehéren szegélyezték a kialakított ösvényeket. A kertészek itt is tökéletes munkát végeztek, hiszen néhol már áthatolhatatlanul gabalyodtak össze. A fák zöldjét a különböző egyéb virágok sárga és narancs színe egészítette ki. Még Susan is kérdezte, hogy milyen virágokat tartunk a kertben, de neki is csak a rózsát tudtam kiemelni, a többieket nem ismertem. Ebben a giccsparádéban sétáltam apámmal és azt próbáltak kitalálni mit akarhat pont ma. Aztán egy pillanatra az orrom teljesen megtöltötte a rózsák és egyéb azonosíthatatlan növények illata. Lehet, hogy többet kellene kijárnom ide, akkor viszont fel kell vennem még legalább két kertészt. Jelentéktelen gondolataim sűrűjéből apám szavai rángattak vissza a földre.

- Nem feleltél az iménti kérdésemre fiam, mennyi pénzembe került ez a felesleges kis tivornya?

Megálltam, hátra fordultam és megpróbáltam elővenni a leggyilkosabb nézésemet. Apám mindig előszeretettel hangoztatta gyermekkoromban, hogy mindenem, amim van azt neki köszönhető. Az iskola ahová járok, az emberek, akikkel megismerkedek, sőt még a sikereim is mind-mind az Ő érdeme. A nagyapám azt nevelte belé, hogy az ember legyen büszke arra, amit elért. Apám ezt kicsit kifordítva értelmezte és vetítette ki rám és az anyámra. Soha semmiért nem kaptam dicséretet és elismerést. Most pedig hogy valamit tényleg a saját erőmnek köszönhetően értem el, ahol tudott belém kötött és minden sikerem ellenére továbbra sem ismert el. Miután mindez átfutott az agyamban tudtam, hogy teljesen felesleges vitába bonyolódnom egy ilyen makacs emberrel. Vettem egy mély levegőt aztán mintha mi sem történt volna nyugodt hangom kezdtem hozzá a mondandómhoz.

- Hetekig tartott a kert rendbetétele, Saeko személyesen felügyelte a munkálatokat és szerintem nagyon jó munkát végzett. Azt mondta, hogy mostantól a saját kezével fogja gondozni a virágokat. A szobája alá szeretne egy japánkertet, hogy kicsit jobban otthon érezze magát.

- Elég régóta itt van, ideje lenne megszoknia Angliát! – válaszolt apám, nagy megkönnyebbülésemre elengedte az iménti témát. – Azt gondolom, most már a témára térhetnénk.

- Rajta, hadd haljam, hogy minek köszönhetem a „kellemes" látogatásod! – jegyeztem meg szarkasztikusan közben tovább sétáltunk a kertben.

- Bizonyára hallottál liverpooli esetről.

- Igen, Oswald és Bobby ott tartózkodott az utóbbi hetekben, de semmi fejlemény nem volt. Úgy tűnik vaklárma. – válaszoltam, de ez természetesen ez nem volt igaz, mindössze nem akartam apámat is terhelni azokkal az aggasztó dolgokkal, amiket megtudtam.