Winter wind

VI. Fejezet

                                                                      Mindenkinek van egy története

Ahogyan a lépcső aljáról figyeltem a mulatozó tömeget azon töprengtem, hogy vajon mi járhat a fejükben? Miért jöttek valójában? Talán úgy gondolták, hogy illetlenség volna, ha nem jönnek el? Szeretik az ingyen ételt és italt vagy csak egyszerűn látni akarják, ahogyan a házasságom végleg elvérzik? Lassú léptekkel haladtam feléjük és lehúztam még a poharam tartalmát, majd magamhoz is vettem egy másikat. Kerestem azokat az arcokat, akiket valójában szívesen látok. Minden arc ismerős volt, némelyikhez csak igen sok gondolkodás után tudtam nevet is csatolni, de sikerült. A résztvevőket végül Evanna és Eli listája adta több napnyi szemezgetés után. Politikusok, művészek, üzletemberek és más felsőosztályba tartozó személyek és kísérőjük között végül megpillantottam Őt. A tömeg szélén állt egyedül, a kezében egy teli pohár pezsgővel. Feszülten melegítette az italt és nem találta a helyét a társaságban. Próbálta kerülni a tekinteteket, hiszen megannyi vagyonos ember között Ő csak egy újságíró volt. Egy gyönyörű és ebben az esetben egy szégyenlős újságíró. Ugyan olyan ruhában, mint Saeko, csupán a színben volt eltérés, az övé piros volt. Illetve, az Ő mellei sokkal jobban vonzották a tekinteteket, mint a húgomé. Végül felé vettem az irányt és megszólítottam:

- Tehát eljött kisasszony!

- Úgy tudom megegyeztünk, hogy mostantól Susannak fog hívni Lord Hays! – jegyezte meg egy aranyos mosollyal.

- Hát az sokkalta inkább egy kérés vagy felszólítás volt a részéről, mintsem egy beszélgetés eredménye. – válaszoltam és koccintottam vele. A narancsszínű szeme csillogott a beszűrődő napfényben. Ott az erkély ajtajában ált ez az angyal rám tekintett és egy pillanatra minden aggodalmam elmúlt.

- Sa-sajnálom Uram, néha elég illetlen vagyok! Úgy szólít, ahogyan szeretne. - válaszolta szégyenlősen és hirtelen belekortyolt a poharába.

- Jó, akkor mit szólna hozzá, ha mostantól úgy hívnám Önt, hogy: „Susan az ébresztő"? – kérdeztem tőle vicces, Ő pedig majdnem kiköpte az italát.

- Oh, elnézést! – nevetett.- Ha Ön számára ez megfelelő hát legyen! – csodás volt a mosolya.

- Semmi gond, egyébként, ha szeretné, megkeresem önnek Saekot, Ő biztosan sokkal inkább szórakoztató lenne a számára, mint én. – mosolyogtam rá barátságosan.

- Arra semmi szükség Uram! Így is jól szórakozom. – mosolygott rám, én pedig viszont rá.

- Na és mondja, hogy halad a könyvével hölgyem? – kérdeztem miközben elvesztem azokban a szemekben.

- Az igazat megvallva kissé elvesztettem a hitem abban, hogy sikeres lehet majd. – jegyezte meg kissé elkeseredetten.- Nem sok embert érdekelnek már a régi épületek, igazság szerint már a háborúk sem.

- Amíg nem a saját földjükön zajlik. – mormogtam az orrom alatt.

- Abban reménykedtem, hogy esetleg a helyet övező misztikum és az itt élők történetei segítenek majd eladhatóvá tenni. A kiadók viszont egyelőre nem igazán vannak oda érte. – amikor befejezte a mondandóját, lágyan elkezdte simogatni a pohár száját.

- Ne aggódjon Susan, azok csak pöffeszkedő, idős férfiak, akiknek fáj, hogy egy nő tehetséges abban, amivel Ők egész életükben foglalkoztak. Meg egyébként is, annyira szörnyű lenne Sunderland? – próbáltam kissé oldani a feszültséget.

- Annyi gondom van csupán Sunderlanddel, hogy nem London. Egész életemben erről álmodtam. A nyüzsgés, a különféle emberek, a rengetek lehetőség, az ilyen partyk. Az ilyen dolgok hiányoznának, ha haza kellene mennem. – felelte szomorú mosollyal.