Eldarya - Angyali örökség

2. rész 16 évvel később

 - Valerie...! Utolsó tanítási nap! - jött fel a szobámba kedvenc nevelőanyám. Komolyan mondom jobb mint egy vekker. Nyöszörögve nyúltam ki a takaró alól, hogy megkeressem a telefonom az éjjeliszekrényemen. Ügyetlenségemben még az éjjeli lámpámat is sikeresen lelöktem, de hála anya kitűnő reflexeinek nem történt visszafordíthatatlan kár. Újra.
 - Na de kislányom. Hányszor akarod még ezt eljátszani? - kérdezte szemrehányóan miközben a kezembe nyomta a keresett tárgyat. 7:05. Remek.
 - Szóval már csak a lámpa védelmében jössz be hozzám ébreszteni? - kérdeztem egy nagy ásítás közepette.
 - Kénytelen vagyok, nem tudunk mindig új lámpát venni ha állandóan összetöröd őket. - hallottam hogy nevet. Ezt szeretem benne, hogy értékeli a humort. - Gyere kész a reggeli.
 - Jójó 2 perc. - feleltem mire kiment én pedig nekiálltam készülődni.
Kis idő múlva már a lépcsőn haladtam lefelé miközben igyekeztem magamra erőszakolni a kedvenc fekete pulcsimat melyet hold minták tarkítottak az ujján és a csuklyán. Apa szokásához híven a reggeli újságot olvasta miközben anya az újabb adag rántottával volt elfoglalva. Köszöntem nekik, majd asztalhoz ültem. Evés közben néha az órára pillantottam, hogy biztosan ne veszélyeztessen a késés veszélye. Ez persze apámnak is feltűnt.
 - Ne aggódj az idő miatt Valerie, elhiszlek - mondta mire majdnem félrenyeltem a rántottámat. Micsoda? Ezt most komolyan mondja? Döbbent szemekkel meredtem rá.
 - Ne lepődj meg ennyire, elvégre az utolsó napod és szülinapod van - mosolygott rám mire elgondolkoztam. - Elfelejtetted?
 - Ja, hogy az ma van? Teljesen kiment a fejemből - gondolataimból anya ébresztett fel mikor egy kis ékszeres dobozzal jelent meg és mosolyogva a kezembe nyomta.
 - Boldog születésnapot! - köszöntöttek fel egyszerre a szüleim.
Kíváncsian nyitottam ki. Egy nyaklánc volt benne amin két angyalszárny medál lógott. Döbbenten néztem rájuk. Nem tudtam mit mondjak. Rájöttek volna? Nem az ki van zárva, hisz nagyon óvatos voltam. Végül csak kinyögtem egy köszönöm-öt és már jelzett is az óra, hogy idő van. Apa nem is késlekedett, indult is a kocsikulcsért én pedig a vállamra kaptam a táskámat. Az utat végig beszélgettük. Egymás után mesélte a programokat a mai napra, hiszem ahogy ő mondja nem minden nap lesz 18 éves az ember. Negyed óra múlva más az iskola folyosóit jártam. Tanítás nem volt inkább csak együtt töltöttük az órákat. Kim, a legjobb barátnőm sokat mesélt egy lányról aki az alattunk lévő osztályba járt. Azt hiszem valami Erika a neve. Kim szerint kedves, de ami engem illet nem igazán foglalkoztam vele. Látásból ismertem, néha pár mondatot váltottunk de semmi extra.
 - Na gyere, menjünk oda hozzá. - vonszolt maga után az egyik szünetben.
 - De Kim. Mégis mit vársz, mit csináljak vele? Játsszam neki a kis angyalt hogy aztán felfedjem neki démoni valómat? - böktem nevetve oldalba  a barátnőmet mire ő is elnevette magát.
 - Hát szó ami szó néha tényleg elég rémes természeted van. De nem csak gondoltam nem baj ha van más barátod is rajtam kívül - mosolygott maga elé, de valami nem stimmelt. A szemei mást mondtak és az ösztöneim is. Megfogtam a karját, majd határozottan megállítottam és szembe fordítottam magammal.
 - Kim, engem nem verhetsz át. Mi folyik itt? - néztem rá komolyan. Ekkor láttam meg a kezdődő könnyeket a szemeiben. Úgy tűnt küzd magával, hogy elmondja e, de kis idő után megtört.
 -  Elköltözök Valerie. Holnap. - motyogta majd sírva megölelt. Éreztem hogy kifacsarják a szívem, hisz már évek óta a legjobb barátnők vagyunk. Így már mindent értettem.
 - Ne aggódj, majd tartjuk a kapcsolatot.
 - Tudom, de annyira szerettem volna ha van melletted valaki amikor már nem leszek itt. A pasikat kerülöd, így hát... Úgy tudom Erika még közel is lakik hozzátok. - motyogja a kabátomba.
 - Kim.. Kim figyelj - toltam el magamtól hogy a szemébe nézhessek. - Téged senki sem helyettesíthet, de a kedvedért adok neki egy esélyt.
Láttam, hogy letörli a könnyeit és viszonozza a mosolyt. Ezek után beadtam a derekam és együtt mentünk Erika osztályterme felé. Mint ahogy arra számítottam eléggé meglepődött mikor meglátott minket. Vagy inkább engem bár ezt nem fogjuk megtudni. Az egyetlen ami biztos volt az a furcsa érzés ami mellett elfogott. Mintha ismerném de mégse. Olyan megmagyarázhatatlan. Ezen kívül nem volt semmi extra mint mindig, bár erre számítottam. Észrevettem, hogy Kim olykor felém pillant amolyan "na mit gondolsz?" nézéssel. Ilyenkor mindig erőt vettem magamon, hogy nyissak Erika felé. Több kevesebb sikerrel.
 - Mondd csak Erika, hogy állsz a fiúkkal? - vette elő kedvenc barátosném az ezer wattos mosolyát ahogy mindig ha ezt megkérdezi bárkitől is. A csajszit viszont láthatóan nem hozta zavarba. Végre valami amit a javára írhatok.
 - Nincs mit mesélnem. Futó kalandok voltak extrák nélkül, de sose voltam szerelmes.
 - Nahát, kísértetiesen emlékeztetsz valakire itt mellettem. - könyökölt oldalba Kim, mire rosszalló pillantásokat vetettem rá.
 - Miről beszélsz? Nekem még csak kalandjaim se voltak. - könyököltem vissza.
 - Látod épp ez a probléma! - csapott az asztalra, mire mindketten Erikával döbbenten néztünk Kimre. - Itt játszod nekem a kemény legényt, hogy mennyire nem érdekelnek a fiúk, aztán meg ha ott leszel, hogy találsz magadnak valakit csak tátogni fogsz előtte mint egy lepényhal. - dőlt hátra a széken duzzogva keresztbe font karokkal. Köpni nyelni nem tudtam hirtelen.
 - Megható hogy ennyire aggódsz a szerelmi életemért - nevettem el magam pár perc hatás szünet után. Kim csak rám nézett és duzzogott tovább, közbe hallottam, hogy Erika is kuncog magában. Sokadik benyomás Erikáról: Nem rossz de még nem a barátom.
Ennek a kettőnek hála nem unatkoztam a nap további részében. Sokat nevettünk és hülyéskedtünk, vagyis inkább Kimen nevettünk. A kis mókamester tudja, hogy kell oldani a hangulatot. Tudtam hogy ezt miattam teszi. Angyal létemre nem képviselem azt, ahogy az emberem képzeletében él a fajtám. Nehezen ismerkedem, és mellé rémes a természetem. Épp ezért is Kim az egyetlen barátom. Olyan kitartó volt az elutasításaim ellenére, hogy nem tudtam nem megkedvelni. Pedig aztán olykor elég cifra dolgokat vágtam a fejéhez. Ennek örömére rá is aggatott egy becenevet ami...
 - Hé, te démon! Figyelsz rám?... - igen, pont ezt.
 - Tessék?
 - Vége a sulinak. Nem hallottad a csengőt? - csak pislogok rá, majd a faliórára tekintek. Igaza van.
 - Siess, mert Erika már vár rád az ajtóban. - Hogy mivan? Újra csak pislogok rá. Mikor szervezett le nekem kíséretet hazafelé? Az ajtó felé néztem és a lány tényleg ott volt. Mikor leesett neki, hogy őt nézem csak intett, hogy siessek. Azzal a lendülettel le is fejeltem az asztalomat. EZ most komoly?
 - Ne hisztizz , inkább kapd magad. - rángatott fel Kim a székből. Kis híján, hogy rám nem adta a kabátomat.
 - Igen anyu, már is ott vagyok - feleltem neki komikusan, mire csak hozzám vágta a táskámat. Válasz reakcióként csak bemutattam neki, de nem fordultam meg. A nevetését azonban méterekről hallani lehet.
Mikor odaértem Erikához ő csak kérdőn nézett rám, de csak intettem neki, hogy hagyjuk az iménti témát Kimmel. Vállat vont, majd elindultunk hazafelé. Sokat beszélgettünk út közbe fontos és jelentéktelen dolgokról. De persze ez nézőpont kérdése, kinek mi a fontos.
 - Miért nem szoktál barátkozni? - kérdezte meg az egyetlent amire még most is alig tudok válaszolni. Legalábbis anélkül, hogy hülyének ne nézzenek. Azt azért mégse mondhatom, hogy angyal vagyok és úgy érzem nem itt van az én helyem, ezért inkább kerülök minden felesleges érintkezést az emberekkel.
 - Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen ilyen a természetem.
 - És nem szoktál magányos lenni? - jött az újabb kés szúrás. Persze, hogy igen.
 - Nem, szerencsére jó a kapcsolatom a nevelő szüleimmel. - mosolyogtam a mellettem lévő barna hajúra. Legalább ennek a fele igaz volt.
 - Értem, de az azért nem ugyanaz. Gyere menjünk az erdőn át. - még egy jó pont neki. Én is szerettem az erdőben sétálni. Olyan megnyugtató volt. És persze itt szoktam gyakorolni, de persze ezt nem kötöm az orrára.  Ahogy haladtunk éreztem, hogy valami megváltozott. Az erdő hangjai elhalkultak és csak a szél suttogását hallottam. Éreztem, hogy valami hív, de nem tudom ki vagy mi. Ösztöneim azt diktálták, hogy engedelmeskedjek. Na jó de hova menjek? Időközben észre se vettem, hogy Erika eltűnt mellőlem, csak a távolabbról jövő hangja hívta fel a figyelmemet hiányára.
 - Valerie... Gyere, ezt nézd meg! - azonnal odasiettem. Egy apróbb tisztáson állt, ahol a lombok közt beszűrődő fény rávilágítottak arra, amit kerestem.
 - Egy gombakör? Érdekes jelenség. - néztem furcsán a lányra, de közben sok kérdés átfutott az agyam. Lehet, hogy ő is érezte? Ki lehet ez a lány? Arcáról persze nem tudtam semmit leolvasni. Közelebb mentünk, hogy jobban körül tudjunk nézni. Valóban lenyűgöző hely volt. A fáktól és bokroktól elszigetelt része volt az erdőnek.
 - Csodálatos. Egyszer eljöhetnénk ide piknikezni. - mesélte lelkesen, majd a kabátujjamnál fogva a gombakör közepére húzott. - Képzeld csak el.... - azonban nem tudta végig mondani ugyanis apró fények kezdtek körülöttünk szállni, mint apró szentjánosbogarak és a következő amit láttunk az a vakítóan erős fény volt. Ösztönösen Erika felé nyúltam, hogy megragadjam a karját. Nem lenne jó, ha elveszítenénk egymást. Ahogy a kínzó fehérség alábbhagyott óvatosan pislogni kezdtem, hogy rendezzem a látásom, de ami előttünk volt arra egyikőnk se volt felkészülve. Arra az óriási teremre amelynek közepén egy nagy kék kristály díszelgett. Ahogy felé léptem egyet hirtelen fájdalom hasított a fejembe és a szívembe. Nem bírtam állva maradni, de éreztem, hogy Erika mellettem van és támogat. A fejemben képek jelentek meg. Egy barlang ami egy tisztásra vezet, majd árnyékok és foltok tűntek fel amik emberi alakot öltöttek. Nem láttam kik azok, de azt igen hogy körbeálltak valakiket. Két gyermeket. Az egyetlen személy akit tisztán ki tudtam venni, az a kislány volt aki a kortársával játszott önfeledten. Ekkor csapott meg a felismerés. Az a kislány... Én vagyok.