Eldarya - Angyali örökség

3.rész

Ahogy véget ért a látomás, tucatnyi gondolat rohamozott meg, ám de volt egy ami túlüvöltötte az összes többit. Otthon. Semmit nem értettem. Mi folyik itt? Mi ez a hely? Azt hittem tudom ki vagyok. Egy angyal, aki valamiért embernek született. Bár aláírom, ennek az okát soha nem kutattam, de most kétségeim támadtak. Minden amit tudtam, amiben hittem szertefoszlani látszott. Talán semmit nem tudok magamról. Már a gondolat is szörnyű volt, mintha kést forgattak volna a szívembe. Hirtelen Erika töltötte be a látóterem nagy részét. Kikerekedett szemekkel nézett rám, és láttam, hogy beszél hozzám, de nem fogtam fel mit mondott.
 - Hahó, Valerie... jól vagy? - jutottak el végül hozzám szavai.
 - Hát... igen, miért kérded? - próbáltam hazudni, de láthatóan nem jött össze.
 - Ne próbálj meg átverni. - láttam, hogy elönti a méreg, de csak nyugodtan álltam előtte. - Megállás nélkül bámultad a kristályt és kis híján elájultál. Különben is hol a fenében vagyunk?
 - Na álljunk meg egy pillanatra. - tettem a vállára a kezem, majd visszanyomtam egészséges távolságra. Jó hogy nem mászik bele a képembe. - Először is lövésem sincs, hogy hol vagyunk és mi történt, másodszor csak annyira bámultam azt az istenverte kavicsot amennyire te.
Láttam rajta a rosszallást, de betudtam a helyzet okozta frusztrációnak. Ebben vele kellett egyetértenem. Valóban idegesítő helyzet, ha az ember lánya azt se tudja mi történik vele. Nyugtatásként csak sóhajtottam egyet, hogy kitisztítsam a fejem, majd ekkor belém hasított egy érzés és az ajtó felé kaptam a fejem. Jön valaki. Csak egy futó gondolat volt, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és egy lány rontott be rajta. Látszólag elég idegesen.
 - Kik vagytok?! Ne merészeljetek a kristály közelébe kerülni! - kiabálta miközben a szemei villámokat szórt. Ám más jobban foglalkoztatott. Róka fülei és farka van? Mint egy rossz cosplayes. Gondolataim láthatóan kiültek az arcomra, mert a kitsune kis híján felrobbant és kezéből kék lángok csaptak ki. Erika mögöttem csak hebegett-habogott és éreztem ahogy a hátamnak feszül. Nem mondtam semmit, csak védekező testtartást vettem fel.
 - Mi csak... volt egy gombakör, beleálltunk és a következő pillanatban már itt voltunk. - motyogta tömören a lényeget Erika.
 - Micsoda? Emberek vagytok?! - emelte fel még jobban a hangját majd elnézett arra amerről jött. - Nekem erre nincs időm, Jamon börtönbe velük! - adta ki a parancsot, mire egy óriás jött és ellentmondást nem tűrően elrángatott. Ellenkezhettem volna, de bölcsebbnek láttam nyugton maradni. Azonban mikor megláttam hova is akarnak minket betoloncolni...
 - Na nem, ide biztos be nem teszem a lábam. - próbáltam kiszabadítani magam, de Jamon vasmarokkal szorított.
 - Miiko parancsa egyértelmű, ti teljesíteni és nem ellenkezni - felelte és folytatta volna az útját de végül kitéptem magam a karjából még ha ez nem kis fájdalommal is járt. Dühösen néztem rá és keresztbe fontam a karjaimat, hogy enyhítsek kínomon.
 - Nem érdekel, ki ő, hogy parancsolni mer nekünk?! Nem tartozunk ide, nem a főnökünk! - emeltem fel a hangom ami már másoknak is feltűnt.
 - Mit hoztál Jamon? Új játékszerek?
 - Ne álmodozz Nevra, biztosan kísérleti alanyok a legújabb főzeteknek. Szükség volt rájuk.
Tekintetem a hátam mögött állókra villantottam, de ők csak jól szórakoztak a dühömön. Legalábbis ketten. A kék és a fekete hajú srác csak szélesen vigyorgott, míg a harmadik csak csendben méregetett.
 - Nézd, milyen durcás, hát mindjárt megzabálom. - csipkelődött tovább a fekete.
 - Még egy szó és rosszul jársz... - hangom vészjóslóan csengett, de ő csak nevetett tovább. Éreztem, hogy forr a vérem és ég az öklöm, hogy behúzhassak neki egyet.
 - De felvágták a nyelved... - szólalt meg végre a a harmadik.  Láthatóan nem olyan móka miki mint a másik kettő. Ezt a javára írhatom.
 - Mi folyik itt már megint?! - már megint ez az idegesítő hang és meg is jelent Miiko. - Mit kerestek itt? Világosan mondtam, hogy mindenkit várok a kristály terembe! Ezarel, Nevra, Valkyon, Jamon Indulás!
 - De Miiko, velük mit kezdeni? - kérdezte Jamon, majd ismét karon ragadott.
A róka megvetően végigmért rajtunk, láthatóan a megbeszélés fontosabbnak tűnt mint az, hogy minket börtönbe vessenek.
 - Hozd őket is, innen úgysem jutnak ki. - felelte majd távozott. A fiúk rögtön követni kezdték és velük együtt mi is Erikával. Talán többet is megtudhatunk arról, hogy hova kerültünk. Mielőtt azonban beléptünk volna, Jamon megállított minket.
 - Ti egy szót se szólni, csak ha kérdeznek. - csak némán bólintottunk utána beléptünk.
Éreztem, hogy minden szem ránk szegeződik, de nem vettem a fáradtságot, hogy akár egy pillantást is vessek rájuk. Erikával ellenben ő ugyanis mindenkit alaposan végigmért. Hogy honnan tudom? Látok, hogy a szemei ide-oda cikáznak. Egyik árulkodó mozdulat amit képtelenség elrejteni.
 - Neked nem kellene odamenned? - szóltam kicsit se kedvesen Jamonhoz, aki csak megvakarta a tarkóját és egyből csatlakozott a csipet csapathoz. Jó tudni, hogy mindent a szájába kell rágni. Közben a megbeszélést is elkezdték. Mint kiderült egy bizonyos fekete maszkos férfi tör be ide állandóan és láthatóan tehetetlenek ellene. Erre a tényre mosolyognom kellett. Ennyien vannak és egyetlen személy kénye kedve szerint járkál ki be? Itt valami bűzlik. Vagy tényleg ennyire ostobák vagy fel sem merült bennük a gondolat, hogy áruló van köztük. Viszont ha feltesszük, hogy ez már felmerült bennük, akkor a mi helyzetünk egy cseppet se tűnik fényesnek. Amíg gondolataimat rendezgettem végig éreztem valaki tekintetét magamon azóta, hogy beléptünk ide. Ráadásképp még ott volt az a furcsa érzés, amit még Erikánál éreztem a suliban, de ez most más volt. Intenzívebb. Ekkor eszembe jutott. Te jó ég a suli, el is felejtettem, hogy apám programokat szervezett. Szemeim kipattantak, majd határozott léptekkel indultam meg a beszélgetők felé.
 - Bocs, hogy közbeszólok, de nekem... vagyis nekünk - utaltam itt Erikára, akinek döbbent tekintetet égette a hátamat - haza kell jutnunk. Az őseim várnak haza.
Ekkor volt az, hogy végignéztem rajtuk. Voltak új arcok és voltak akikkel már találkoztunk, de az biztos, hogy egytől egyik nem voltak emberek. Nem olyan aurájuk volt, amit az embereknél megszoktam, így hát igyekeztem minél jobban elrejteni az esetleges árulkodó angyali jegyeimet.
 - Hogy merészelsz... - kezdte volna a róka, de valaki félbeszakította.
 - Miiko... talán el kéne magyarázni nekik a helyzetet. - a hang irányába fordultam és ledermedtem. Szerencsére ez nem tükröződött ki az arcomra, így továbbra is hidegen néztem az élénk zöld szemekbe. Miiko csak sóhajtott.
 - Legyen. Nem tudtok elmenni. A gombakör csak egy irányba működik. - hadarta el a nyers igazságot. Úgy éreztem magam, mint akit szíven ütöttek. Hallhatóan Erika is, mivel egyből neki is kinyílt a szája és heves szóváltásba fogott az unikornis sráccal akit csak Kero néven emlegetnek. Szegény egyszarvú láthatóan menekülne a szituációból. Még a végén megsajnálom. Én nem mondtam semmit, csak álltam ott enyhén lehajtott fejjel. Kezem  ökölbe szorult ahogy a szüleimre, barátaimra gondoltam. Soha többé nem látom őket. Ahogy haragom nőtt úgy indultam meg az ajtó fele és rontottam ki rajta.
 - Leiftan menj utánna! - hallottam Miiko utolsó parancsát a hátam mögött mielőtt elértem volna a sokajtós termet és onnan meg sem álltam az udvarig. Út közben persze lett volna mit megnézni, de pár dolog így is a gondolataimba fészkelte magát annak ellenére, hogy szememet mereven magam elé szegeztem. Egy piac ahol, macskák árultál portékáikat, egy apró falu és persze egy pavilon. Engem mégis a cseresznyefa hívogatott a legjobban. Nekidőltem a törzsének miközben próbáltam mélyeket lélegezni, bár az is megfordult a fejemben, hogy magamra öltöm szárnyaimat és messzire repülök innen, de mégis hova? Be kellett látnom ez amolyan se menni se maradni helyzet lett. Mérgemben egy jó nagyon ütöttem a falba.
 - Mit ártott neked az a fal? - csendült fel az "üldözőm" hangja. Már-már irritálóan nyugodtnak tűnt. Rá kellett jönnöm, hogy nem álltam messze a valóságtól. Testtartása elengedett volt, egy csepp feszültséget sem árasztott, arcán pedig nyugtató mosoly ült, ahogy tekintete követte minden mozdulatomat. Kisugárzása hatására dühöm is alábbhagyott. Homlokomat még utoljára a hűs kőfalnak támasztottam, majd elindultam a szőke felé.
- Miért jöttél utánam? Nem tartozok nektek elszámolással.
- Elnézést kell kérnem Miiko viselkedése miatt. Nem igazán bízik.... Senkiben. - gyanakodva néztem a szemébe, de csak a tiszta őszinteséget tudtam kiolvasni belőle. Sóhajtottam, ezzel együtt a feszültség legkisebb szikrája is eltűnt a lelkemből.
- Nem a te hibád. Kicsit talán könnyen felhúzom magam. - pásztáztam magam előtt a földet,majd lehuppantan a fa alá és hátamat a törzsének döntöttem. - Neked viszont bosszantóan nyugtató a kisugárzásod.
Csipkelődésemet egy zavart mosollyal nyugtázta. Némán közeledett felém és szó nélkül mellém telepedett. Az pillanatnyi némaság és kellemes légkör cirógatta minden érzékszervemet. Jóleső sóhajok hagytak el némán, ahogy lehunytam a szemeim. Már oly rég óta... Vágytam erre. De miért pont itt? Miért pont ő? Mégis ki vagy te? Leiftan... Öntudatlanul és akaratom ellenére fejemet a vállára hajtottam. Éreztem, hogy megleptem és ahogy tekintete az arcomat fürkészi.
 - Álmos vagy? Beszélhetek Miikoval, hogy adjon neked szobát.
 - Elég. - kezdtem bele halkan, de határozottan. - Nem akarom most hallani ezt a nevet, se másét.
 - Én viszont szeretnék - mivel nem értettem mire céloz, így fél szemmel rá néztem. - Méghozzá a tiédet.
- Valerie... - feleltem miközben normális ülőhelyzetbe hoztam magam, majd a közelből különös beszéd hangokat hozott a szél. Pár perccel később láttuk Erikát és a szarvas csávót elmenni a nagy kapu felé. 
 - Úgy tűnik Kero befogta egy kis munkára a barátnődet.
 - Nem a barátnőm - vágtam rá kissé mérgesen. - Nincsenek barátaim... legalábbis már.
 - Mi történt? - kérdezte. Szemeiben aggodalmat és szomorúságot véltem felfedezni.
 - Elköltözik. A földi idő szerint holnap és Erikát... akarta beszervezni az utódjának
 - Ez igazán figyelmes tőle.
 - Valóban, de nem igazán tűröm meg magam mellett az embereket. Legalábbis eddig azt hittem. - utaltam az iménti percekre amit mellette töltöttem. Még nekem is szokatlan volt beismerni, hogy Leiftan képes volt arra, amire földi életem során még senki, még Kim se. Lenyugtatni a démonomat. Bár angyalként hivatkoztam magamra, igenis volt démoni részem is amit igyekeztem lényem mélyére temetni. Féltem attól az erőtől, de tisztában voltam vele, hogy csak akkor lehetek egész, ha magamévá teszem azt az erőt is.
 - Megtisztelsz Valerie...  De nem hiszem, hogy valaha is helyettesíteni tudnám őt - persze hogy nem. Nem is akartam hogy bárki is helyettesítse.
 - Nem is kértem tőled ilyet.
 - De, ha bármikor szükséged lenne rám, vagy csak beszélgetni szeretnél... - tette a vállamra a kezét, mire a kénytelen voltam szembe nézni vele. - Én itt leszek.
Zavaromba, csak egy bólintásra futott tőlem. Nem értettem mi van ezzel a világgal. Egyik percben szinte a fejemet vennék, a következőben pedig egyikük vállán keresek menedéket. Kezdek összezavarodni, pedig nem jellemző rám. Gondolataim végül egyetlen kérdés körül összpontosultak.
 - Leiftan... Mi lesz most velünk?