Eldarya - Angyali örökség

8. Rész

A Valarian-on aratott győzelmem híre futótűzként terjedt a főhadiszálláson. A fiatalok egyre inkább kezdtek körberajongani, egyesek gratuláltak, mások szerint szerencsém volt. Miiko pedig újra felajánlotta, hogy csatlakozzak az obsidian gárdához amit persze élből elutasítottam. Jó volt nekem úgy ahogy most van. Az idő előre haladtával a kitsune hozzáállása is kezdett megváltozni. Már nem nézett rám úgy mint egy sorozatgyilkosra és én is nyugodtabb voltam mellette, de még mindig nem volt a kedvencem. Leiftant pedig nem győzi dicsérni, hogy milyen jól halad a "nevelésem". Átkozott Miiko... pont mikor kezdtem jobb véleményt alkotni róla. A főhadiszálláson, most pezsgett az élet, mint mikor az emberek  fesztiválokat tartanak, de itt nem ez volt a helyzet.
 - Huang ki? - láttam, hogy Miiko ökölbe szorítja a kezét és viaskodik, hogy visszafogja a leteremtésemet. Hehe, ezt sose tudom megunni.
 - Huang Hua, a fenghuangok főnixtanonca és egyben a legjobb barátnőm holnap idelátogat. - mondta el röviden tömören a lényeget Miiko. Az emberek hirtelen izgatottak lettek és rögtön elkezdték megbeszélni egymással a tennivalókat. Odahajoltam Erikához, hogy a sülébe súgjak.
 - Ki ő, valami celeb?
 - De Valerie! - nézett rám rosszallóan, de csak megvontam a vállam. - Annyit tudok, csak hogy fenghuangokat nagy tisztelet övezi. Egyikek voltak a három legerősebb tündérfajnak, mielőtt Eldarya létrejött.
 - Most hogy mondod, ismerős a nevük - egy kis gondolkodás után a tenyerembe csaptam. - Áh, a feng shui!
 - Mi...? - nézett rám úgy mint egy idiótára. - Fenghuang, és nem feng shui.
 - Jól van na, de olyan nehéz volt megjegyezni a nevüket úgyhogy inkább egy könnyebb szóval helyettesítettem.
 - Mégis mivel könnyebb megjegyezni a feng shui-t mint a fenghunagot, te démon?! - ezt nagyon nem kellett volna te nő.
Ahogy Erika ráeszmélt, hogy miket mondott, rögtön a szája elé kapta a kezeit és óvatosan végignézett a kristálytermen. Ahogy gondoltam, minden szem ránk szegeződött. Na most magyarázz ki engem te liba.
 - Démon?
 - Ő egy démon..?!
 - Erika... magyarázatot...- követelte Miiko ahogy felénk közeledett.
 - Félre értitek.. - kapálózott maga előtt Erika. Ezt is nekem kell megoldanom, pedig úgy utálom ezt.
 - Ez csak egy becenév, még a volt barátnőm hívott így, mert mikor megismerkedtünk nem voltam a legkedvesebb vele. Tudod, hogy az emberek csak úgy dobálóznak a szavakkal, ahogy ő is itt mögöttem. - gyenge magyarázatom látszólag megnyugtatta az embereket, de a vezető még mindig furán nézett ránk.
 - Hát legyen, de kérlek ezzel többé ne dobálózzatok, ha nem akartok pánikot.
Ahogy elment egy megkönnyebbülésünkből mindketten sóhajtottunk egyet, majd hirtelen megragadtam a mellettem lévő kezét és magam után rángattam egészen a szobámig. Ahogy átlépte a küszöbömet, becsaptam az ajtót és Erikát neki szegeztem.
 - Mondd csak, teljesen elment az eszed? Azt sem engedtem meg, hogy valaha is kiejts azt a szót a szádon, nem hogy úgy is hívj az egész gárda előtt. Meguntad az életedet Erika?!
 - Nem... Ne haragudj, csak kicsúszott a számon.
 - Ez nem mentség, a francba is. Elég ideje itt vagy már, hogy tudd a démon szó tabu! És mégis csak úgy kicsúszik a szádon.
Irtózatosan dühös voltam. Kis híján lebuktatott ez a buta liba, mégis sok dologra fény is derült. Ha kitudódna, hogy mi vagyok... Itt elszabadulna a pokol és bármit is tettem eddig a drágalátos gárdájukért, az egy cseppet sem számítana. Ellöktem magam Erikától és minden erőmmel a szemközti falba ütöttem. Éreztem, hogy az öklöm felszakad és meleg folyadék csurog végig az ujjaimon.
 - Valerie... a kezed. - félt. Szinte rettegést hallottam ki a hangjából. Utáltam, hogy képes volt mindenki előtt megszégyeníteni és még volt képe értem aggodni.
 - A démonokat mind egy szálig kiírtották... - kezdtem halkan, de vészjóslóan. - Ha nem hittek volna nekem és démonnak bélyegeznek, akkor az életem...
 - Igazán sajnálom... - sírt, hallottam a hangján.
 - Takarodj...
 - De Valerie...
 - Az életemmel játszottál, Takarodj! Nem akarlak látni.. - Azt hiszem ez volt az a pillanat amikor felfogta szavainak a súlyát, de nem tudtam sajnálni, lehet egyszer majd megbánom a mostani szavaimat, de az nem most van. Nem mozdult.
 - Nymeria! - hívtam a társamat, mire azonnal meg is jelent. - Tüntesd el a szemem elől. Vidd Ezarel-hez, a többi nem érdekel.
Nymeria csak bólintott, és Erikával együtt eltűnt. Elhagyott az erőm és padlómra feküdtem. Egyszerre égett a szemem és fájt a szívem, de egy csepp bűntudat sem volt bennem. Csak úgy szerettem volna valaki hozzám hasonlóval beszélni ezekről az előítéletekről. Minden gondolatom a démon körül jártak. Vajon tudja, hogy nem utolsó a fajtájából? Tudja, hogy itt vagyok? Kisvártatva Amaya próbált bekapaszkodni az ablakomon. Örültem, hogy látom, de ez most nem ült ki az arcomra.
 - Mit keresel itt Amaya? Most nem vagyok játékos kedvembe. - ő csak megrázta a fejét és az arcomba tolta a farkát amire egy üzenet volt rögzítve.
 - Szóval Leiftan küldött, mindig tudja mit kell tennie.
Az üzenet dióhéjban annyit tartalmazott, hogy ő most nem tud személyesen meglátogatni, mert sok tennivaló akadt Huang Hua érkezéséig, amit előre is nagyon sajnál. Épp ezért kérte meg Amaya-t, hogy maradjon velem amíg csak szükségem van rá. Igazán figyelmes tőle. Hosszú órákon keresztül élveztem Amaya társaságát a szobámban. A külvilág próbálta felvenni velem a kapcsolatot, de a kéretlen látogatókat a panalulu válogatás nélkül elüldözte. Olyan oldalát mutatta meg, amit eddig még sosem láttam tőle. Kezdtem megérteni, miért szokták őt nehéz természetnek hívni. Lassan elérkezett a másnap, és vele Huang Hua érkezésének órája is vészesen közeledett. Sokat győzködtem magam, hogy kilépjek e a védelmet nyújtó kis birodalmamból vagy se. Az önmagammal való vitatkozás végül annyira elvette az időérzékemet, hogy már csak a menedéken lévő hangzavarra lettem figyelmes.
 - Úgy tűnik megérkezett, Amaya. Gyere menjünk ki. - végül is az itt léte elvonja a figyelmet a tegnapi incidensről.
Ahogy vártam, senkivel sem találkoztam. Mindenki a vendégek üdvözlésével volt elfoglalva. Legalábbis azt hittem.
 - Lám-lám a fekete bárány előbújt rejtekéből. - hátranéztem és Ezarel kellemetlen vigyorával találtam szembe magam. Úgy döntöttem nem veszek róla tudomást és már indultam volna tovább, az elf viszont nem így képzelte el a dolgokat.
 - Azt ajánlom tartsd magad távol Hunag Hua-tól. Nem hiányzik, hogy az elviselhetetlen természeted miatt elveszítsük a szövetségüket.
 - Mire célzol egész pontosan? - kérdeztem tőle éllel a hangomban.
 - Erikára. Nem tudom mit tettél vele pontosan, de ha nem használok rajta emlék módosító bájitalt, mostanra nem tudom milyen állapotban lenne. Nem hagyom, hogy a gárdám tagjain élezd a nyelved. - szavai újult erővel korbácsolták felszínre a haragomat. Amaya elém állt és támogatóan lábam köré fonta csíkokkal borított farkát.
 - Vagy úgy. Kényetek kedve szerint döntetek  emberek életéről és emlékeivel és még van képed azt mondani, hogy megvéded? Ha valami nem elég jó nektek az kidobjátok vagy formáltok rajta? Képmutató vagy Ezarel. Undorodom tőletek. - köptem felé a szavakat megannyi gúnnyal és szánalommal.
 - Ez Erika érdeke!
 - És a földi emlékei?! Az is az ő érdeke volt?! Elvettétek tőle a családját, a barátait! Itt tartjátok, pedig nem akart maradni. Nekem hazudsz vagy magadnak? Ez mind a gárda érdeke! Ne tedd magad még szánalmasabbá Ezarel.
Tekintete égett a gyűlölettől, de nem tudott erre megfelelő visszavágást adni. Jól tudtam, milyen szégyentelen módszerrel itatta meg Erikával azt a bizonyos bájitalt, ezt már csak kegyelemből sem vágtam a fejéhez. Meg elégettem a szégyenérzetükkel  ami a lelküket mardosta és Erika sem bocsátott meg neki egykönnyen. Ezt a csatát megnyertem Ezarel ellen és a képét látva ezzel ő is tisztában volt. Elégedett mosollyal az arcomon hagytam ott az elfet és csatlakoztam a tömeghez amely közepén a két fenghuang állt. Huang Hua és Feng Zifu külsőre teljesen átlagosnak tűntek, de már megtanultam, hogy ebben a világban nem szabad a külső alapján ítélni. A szikrázó gárda üdvözlését követően Miiko a kristályterem felé vezette a vendégeket. Nem éreztem szükségét, hogy kövessem őket, elvégre úgyis tájékoztatnak mindenkit a fejleményekről és nem akartam újra összetalálkozni Ezarellel. Erika viselkedése azonban nem kerülte el a figyelmemet. Valóban sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt, ahogy önfeledten, mosolyogva beszélgetett a kis Mery-vel. Ahogy figyeltem őket különös érzés férkőzött a szívembe. Erikát már szinte mindenki szerette a főhadiszálláson, könnyen kötött új barátságokat és sokan keresték is a társaságát. Egyszer még hallottam Nevrát is ahogy nyíltan kimondja, hogy közéjük tartozik. Egy világ ami nem az övé, mégis beilleszkedett. Ellenben nekem mi jutott? A lehetetlen természetem és az állandó haragom voltak az állandó társaim ebben a világban., úgy bántak velem, mint egy veszélyforrással akitől jobb távol maradni. Ekkor értettem meg... féltékeny voltam. A hirtelen felismerés úgy éreztem mintha kifacsarnák a szívemet, torkom összeszorult és szememet kezdődő könnynek homályosítják. Fejemet elárasztották a negatív gondolatok, ahogy a távolodó  fenghuangok irányába néztem. Ide jöttek, mert gárdának szüksége volt rájuk, Erikára az Orákulumnak van szüksége, az itt élőknek a gárdára, de rám kinek van szüksége? Én nekem kire van szükségem? Ekkor a lelki szemeim előtt egyetlen szó villant fel mielőtt összefonódott a tekintetem egy ismerős zöld szempárral. Lelki társ. Leiftan aggódó tekintete lyukat égettek az elmémbe, de nem akartam neki még több gondot okozni. Gyorsan letöröltem könnyeimet és egy hamis mosolyt erőltettem az arcomra jelezve neki, hogy minden rendben. Szemöldökét felvonta és tudtam, hogy volt meggyőző az alakításom, de csak intettem neki és elindultam ki a nagykapun és a tengerpart felé vettem az irányt. Amaya-t visszaküldtem a gazdájához amit vonakodva ugyan de teljesített. Most tényleg egyedül akartam lenni. Kerestem egy félreeső helyet és a homokra heveredtem. Szemeimet lehunyva próbáltam rendezni gondolataimat és visszabillenteni káosz uralta lelkemet a kiegyensúlyozottság medrébe.
 - Meddig akarsz még a láncra vert kutyájuk szerepében tetszelegni?
 - Mit akarsz itt? Tűnj el! - feleltem ingerülten az ismerős hangra.
 - Látom kedves vagy mint mindig. - szórakozott rajtam Ashkore, ahogy hallottam tompa lépteit a homokban. Nem adtam meg neki az örömöt, hogy kitüntetem a figyelmemmel.
 - Nincs most hangulatom a hülyeségeidre.
 - Pedig szórakoztató látni, ahogy a gyűlöleted egyre csak növekszik és bolond lennék nem kihasználni egy időzített bombát a gárdában.
Szavai szíven ütöttek. Akármennyire is próbáltam az ellenkezőjéről meggyőzni magamat, nem sikerült. Minden amit a főhadiszálláson átélten, az a sok veszekedés, a rám vetülő pillantások, elítélések és elutasítások. Mindez eredményezheti, hogy belülről bomlasszam szét Eel gárdáját? Gondolatban végigfuttattam pár lehetséges forgatókönyvet, hogy mi történhet velem ebben a környezetben. Az eredmények megrémítettek. Valóban képes lennék a gárda ellen fordulni ha minden reményem elvész? Igen. Mi lenne akkor a célom? Nem tudom. Elismerem, hogy képes lennék közellenséggé válni, de mi lenne azután? Miért gyűlölöm őket annyira? Mert esélyt sem adtak? De hisz én voltam az aki először elutasító volt. Ekkor ért a felismerés. Minden az én hibám. Mindezt csak és kizárólag magamnak köszönhetem. Változtathatok? Talán.
 - Mégis mi okom lenne ellenük fordulni? - ültem fel és néztem Ashkore-re. Tekintetemet látva mintha elégedett lenne.
 - Mert gyűlölöd őket. A harag elhomályosítja az ítélőképességed, nem hallgatsz az ész érvekre, nem tudsz tőle gondolkodni és ez az ami miatt időzített bomba vagy. Páholyból fogom végignézni a tombolásod, élvezetes lesz. - felelte és odébb állt.
Megsemmisülten tekintettem le a kezeimre. Már a gondolat is borzalmas volt, hogy valaha is vér borítja majd őket. Én az angyalok büszke népének utolsó leszármazottja haragtól elvakított gyilkos démonná válhatok csak mert az élet ezt az utat jelölte ki nekem. Ostobaság, erről csak is én tehetek, az hogy Eldarya-ba kerültem egy új, tiszta lapot is jelenthetett volna, de én elszúrtam. Kell lennie valami megoldásnak. Ki segít? Valaki segítsen.
 - Valerie? - könnycseppek gördültek le az arcomon ahogy Leiftanra néztem. Miért van itt, és a megbeszélés?
 - Leiftan... - elfordultam és zaklatottan kezdtem el törölgetni szemeimet, de azok nem apadtak. - Nem kéne itt lenned, nem akarom, hogy így láss.
A lorialet azonban nem hallgatott rám és éreztem, ahogy odalépett hozzám. Mellkasa a hátamnak feszült, védelmező karjai pedig körém fonódtak. Ledermedtem. Máskor is előfordult már köztünk hasonló érintkezés, de ez most más volt. Érzetem, hogy valami megmozdul bennem.
 - Mit csinálsz? - kérdeztem erőtlenül miközben könnyeim egymás után folynak végig az arcomon.
 - Ne menekülj előlem Valerie, tudod, hogy mindig itt vagyok ha szükséged van rám.
 - Miért hiszed, hogy szükségem van rád? Nem kértem, hogy gyere ide. - Újfent csak csipkelődtem, de nem értettem miért.
 - Érzem, Valerie. Éles szavaid és kemény páncélod mögött látlak téged. Valójában vágysz arra, hogy itt legyek. Ne állj ellent... Kérlek... Ne okozz nekem ekkora fájdalmat, hogy eltávolodsz tőlem.
Szavai a lelkem mélyéig hatoltak és rá kellett jönnöm, hogy igaza van. A legszebb emlékeimet neki köszönhettem. Amikor nevettem ő ott volt, mikor dühöngtem ő volt aki lenyugtatott, erőt adott mikor elgyengültem és biztonságot mikor féltem. Én most, mikor összetörtem ő lesz az aki összeragasztja lelkem szilánkosra tört darabjait és beforrasztja sebeimet. Erőtlenül megfordultam és kétségbeesetten kapaszkodtam belé miközben nem tudtam tovább gátat szabni a zokogásomnak. Leiftan szorosabban ölel miközben ujjai lágyan cirógatták a hátam. Hosszú percekig maradtunk így. Az idő teltével lelkem is apránként lenyugodott és keserves sírásom is csillapodni látszott. Leiftan próbált elhúzódni, hogy rám nézzen, de ahogy megmozdult kezem rászorult a felsőjére, arcomat pedig a nyakába fújtam.
 - Ne... Csak még egy kicsit... - motyogtam miközben próbáltam próbáltam mélyeket lélegezni. Illata gyógyír volt beforratlan sebeimre.
 - Szeretnél róla beszélni? - kérdezte, miközben egyik keze felcsúszott a tarkómig és hüvelykujjával az arcomat kezdte simogatni. Érintése nyomán megremegtem és teljesen megadtam magát neki. Nem volt egy csepp erőm sem harcolni és nem is akartam.
 - Azt hiszem.