Eldarya - Angyali örökség

4. Rész

Leiftan szemeit halvány szomorúság árnyékolta, de mégis megpróbált tovább mosolyogni. Kérdésemre nyilvánvaló volt a válasz. Ő sem tudja. Mégis szemei komoly üzenetet véltem kiolvasni. Ne aggódjak, nem lesz semmi baj. Nem is tudom miért, de hittem neki. Alig pár perce ismertem, mégis belsőm égett a bizalomtól. Normál esetben behúznám a vészféket és gyanakodnék, de a lelkemben éreztem, hogy teljesen őszinte. Ám hirtelen...
 - Leiftan!... - hasított végig a csenden egy általam utált személy hangja. - Csak, hogy itt vagy. A lányokkal kapcsolatban... - elhallgatott amikor észrevett.
Miiko. Nem tudtam megmagyarázni miért, de ki nem állhattam. A feszültség visszatért, éreztem, hogy idegeim pattanásig feszülnek, hogy aztán egy rossz szóra nekiessek. Nyugalom Valerie... ember vagy és nem vadállat. Próbáltam nyugtatni magam több kevesebb sikerrel, amit érezhetően Leiftan is észrevett, mert megéreztem kezének apró, mégis kellemes cirógatását a vállamon.
 - Miről van szó? - kérdezte kíváncsian.
 - Legjobb lenne négy szem közt. - Miiko szigorú tekintete állta az enyémet. A démonomnak ez felért egy kihívással. Látásom kezdett elsötétülni és pánikszerűen zártam össze őket. Minden erőmmel a mellettem lévő energiájára kezdtem koncentrálni.
 - Ugyan Miiko, hogy úgyis meg fogják tudni. Bizalom nélkül nem nyerhetsz bizalmat.
 - Tudod jól, hogy én senkiben nem bízok, de legyen. Az Orákulum megjelent Erika előtt.
 - Mi? Az Orákulum? - éreztem, hogy Leiftan egy pillanatra megdermed, majd újra elönti az összeszedett nyugalom. Lenyűgöző, bár tudnám, hogy csinálja.
 - El kell végeznünk rajta a tesztet. És ha már itt tartunk... rajta is. - lustán nyitottam ki a fél szememet és felváltva néztem a két tündérre.
 - Miről van szó?
 - Megnézzük van-e bennetek tündérvér. - világosított fel Miiko.
 - Aha, oké... - tértem vissza az előbbi lusta, nem törődöm állapotomba. Ez után fogtam fel amit mondott. Szemeim kipattantak és hitetlenkedve bámultam rá, már-már pánikolva.
 - Hogy mi...?! - Ezt most nem gondolhatja komolyan.
Miiko csak higgadtan nézett a szemembe. Komolyan gondolta. Nem-nem ezt nem hagyhatom. Gyorsan ki kellett találnom valamit.
 - Ezarel már elő is készített mindent. Már csak arra várunk, hogy értesítsen.
Ez már sok volt. Mérgesen felpattantam és rohanni kezdtem. Egyenesen a nagy kapu felé és azon ki. Egyenesen az erdőbe. Meg sem álltam egy odvas fáig. Ott aztán minden dühömmel bele is bokszoltam a törzsbe, ami meg is repedt az öklöm alatt.
 - A francba...  - ütöttem újra. - Átkozott Miiko. Ha valamit tudni akarsz csak kérdezz a fenébe is, de ilyen alantas módon kideríteni a legféltettebb titkomat. Soha nem fogom megbocsátani.
Látásom elhomályosult és éreztem a lapockámat borító bizsergést. Dühös voltam. Átkozottul dühös. Pár perc múlva megéreztem éjfekete szárnyaim súlyát, de egy pillanatig sem foglalkoztam vele. Még akkor sem, amikor közeledő neszeket hallottam az erdő mélye felől. Bárki vagy bármi is volt, nem törekedett a hangtalan mozgásra. Odanéztem, de nem láttam senkit. Ám hirtelen a bokorból kilépett egy fehér farkaskölyök. Hátát és farkát kék kristályszerű bunda fedte. Mikor összeszedte magát ügyetlen botlása után érdeklődve vett szemügyre. Felemás szemeibe kíváncsiság, játékosság és furcsamód bizalom csillogott. Utóbbit nem tudtam hova tenni. Idefele jövet láttam hozzá hasonló különös lényeket, de a démoni külsőm látványára fület farkat behúzva menekültek. Ez a kis farkas mégis egy csepp félelmet sem mutatott. Sőt mintha örülne nekem. Lassan letérdeltem nehogy megijesszem azonban a kis farkas ezen felbátorodva felém rohant és az ölembe ugrott. Nem bírtam megállni mosolygás nélkül.
 - Hát nem félsz tőlem kis barátom? - simogattam végig puha bundáján mire ő csak boldogan nézett rám. Nem válaszolt, de mégis mintha értene. Az ember azt hinné, hogy csak egyszerű állatok ezek a furcsa kis lények, de amikor ennek a kölyöknek a szemébe néztem rájöttem, hogy ők sokkal többek. Bár nem tudtam megmagyarázni a miértjét. Talán a helyieket kellene erről megkérdeznem, de nem igazán volt hozzá kedvem. Inkább maradtam és beszélni kezdtem az újdonsült barátomhoz. Meséltem neki a Földről, érzéseimről, magányomról, még a titkaimról is. Hiszen látta a lelkem sötétjét és nem félt tőlem, sőt elfogad és ez jelentette nekem a legtöbbet. Időközben vissza is váltottam a normális formámba. Láttam rajta, hogy itta minden szavamat. Történetem mesélése közbe láttam ahogy az érzelmek váltják egymást a tekintetében. Hol szomorúság és megértés, máshol meglepettség, elszántság és büszkeség. Nem ítélt el és nem sajnált amiért hálás voltam neki.
 - Valerie! Itt vagy valahol? - hallottam meg Erika hangját az erdő szélénél.
 - Azt hiszem itt a mese vége - simogattam meg utoljára puha kis füleit miközben felálltam. Azt hittem elmegy vissza az erdőbe ő azonban nem tágított mellőlem.  - Miaz, csak nem velem akarsz jönni? - ő csak vakkantott és a lábamhoz dörgölőzött. Beleegyezően mosolyogtam, majd megindultam Erika irányába. Ahogy közelebb értem rájöttem, hogy nem volt egyedül.
 - Csak hogy megvagy kisasszony. Elkeseredett lettem volna, ha az egyik potenciális vacsorámat felfalták volna az erdő veszélyei - vigyorgott tenyérbemászóan Nevra. Megjegyzését gyilkos pillantásokkal jutalmaztam. Meglepetésemre nem csak én. Mellettem a farkaskölyök is nem tetsző morgással nézett Nevrára aki viszont kitágult szemekkel nézett vissza rá.
 - Ez... ő... Ő meg honnan van? - álla majdnem a padlón koppant a döbbenettől.
 - Az erdőben találkoztunk, azóta a nyomomban van. - pillantottam szeretetteljesen a kis társamra.
 - Tudod egyáltalán, hogy mi ő? - felvontam a szemöldököm. Mégis honnan kéne tudnom? idióta.
 - Ő egy Skanis. Eddig csak legendákban hallottam róla. Nem gondoltam volna, hogy erre fele látok egy ilyen familiárist. Na de, menjünk vissza. Ezarel és a Szikrázó gárda az alkímia laborban várnak. - azzal meg is fordult és célirányosan elindult. Én csak kérdőn pillantottam Erikára és egyből feltűnt, hogy egy tojást szorongat.
 - Hát te meg mit szorongatsz a hónod alatt? - kérdeztem, majd mi is elindultunk Nevra után.
 - Ja, ő? Ő az én familiárisom lesz ha kikel. - mosolygott és lágyan végigsimított a tojáson. - Kero szerint megkönnyítik az ittlétünket.
 - Aha, és pontosan mi is az a Szikrázó gárda?
 - Ő állnak a többi gárda élén, amolyan vezetők, de Miiko az igazi főnök itt.  - ez után be nem állt a szája. Gárdák, küldetések, Eel menedéke és a főhadiszállás. A fejem is belefájdult. Úgyhogy csak a jól megszokott taktikát alkalmaztam. Mosoly és csak bólogass. Mindig beválik. Hirtelen szóba került a könyvtár.
 - Van könyvtár? -állítottam meg Erikát és reményteljes pillantásokat vetettem rá.
 - Igen az emeletem, Kero és Ykhar dolgoznak ott.
 - Oda kell mennem. - indultam meg újra nagyobb léptekkel. Meg sem hallottam ahogy Erika utánam kiabál. Gondolkodás nélkül rontottam be a könyvtárba. Szerencsére nem volt benn senki. Nyilván mindenki a tesztre kíváncsi. Nem vesztegethettem az időmet, azonnal az angyal és a démon szó alatt kezdtem el keresgélni. Ám amit találtam nem volt túl kecsegtető.
Eldarya létrejöttekor az sárkányok és az angyalok közös megegyezés áldozatot készültek végrehajtani, hogy a tündéreket biztonságban tudják az emberektől. Ám azonban az angyalok kiléptek e megállapodások és egymás ellen fordultak. Árulásuk azonban nem maradt válasz nélkül. Lelküket megrontotta a sötétség, szárnyaik és szemük korom feketére változott, hogy soha le ne moshassák magukról bűneiket. A tündérek félelmükben és bizalmatlanságukban elrendelték az immár démoni faj teljes megsemmisítését. Kezeim ökölbe szorultak ahogy egymás után olvastam a sorokat. A fajom áruló lenne? Én áruló? Viszont megtudtam amit akartam. Nem bízhatok meg a tündérekben, a gárdában, vagy bárkiben. Mégis ugyan mit tehetnék egymagam? Talán... Nem, egyenlőre nyugton kell maradnom. Amíg nem ismerem ki magam ezen a helyen, addig csak saját magam alatt vágnám a fát. Tanulnom kell, megfigyelnem aztán ott lecsapni ahol a legjobban fáj. Az idő mindent eldönt. Rendben van Eel gárdája, belemegyek a játékotokba. Ezekkel a gondolatokkal csúsztattam vissza a könyvet a helyére és indultam meg az Alkímia labor felé. Mindenki ott volt aki számított. A Szikrázó gárda, Ezarel, Nevra, Valkyon és persze mi, Erikával. Feszülten figyeltem, ahogy a tenyerünkbe önti azt a gyanús folyadékot az abszint gárdafőnök. Erikánál először nem történt semmi, majd erős fény támadt a kezeiben. Szégyenemre nálam azonnal volt reakció, bár nem lepett meg. Tisztában voltam vele, hogy egy csepp embervér sincs bennem, de sosem kerestem a kérdéseimre választ a múltban. Ha emlékezni próbáltam a 3-4 éves korom előtti időkre blokádokba ütköztem. Csak a tudat volt, hogy ne firtassam a múltat és már tudtam, hogy a szüleim akiket soha nem ismerhettem jó okuk volt a tettjeikre.
 - Mit is mondtál Ezarel? Biztos, hogy emberek? - nézett kárörvendően Miiko a kék hajú felé. Ezarel persze köpni nyelni nem tudott, majd a kitsune folytatta. - Most pedig csatlakozni fogtok a három Gárda egyikébe.
 - Bocs, de nincs kedvem... - vágtam a szavába, mire minden irányból rosszalló pillantásokat kaptam. Kivéve egy bizonyos szőkétől. - Ha nem tűnt volna fel, egy cseppet sem bízom bennetek, még csak az kéne, hogy valamelyikőtök a kénye kedve szerint ugráltasson. Főleg Te... - kitartóan néztem Ezarel felé. - Bűzlesz a sunyi aurádtól.
Az elf vigyorgó ábrázata hamar megváltozott és viszonozta kemény pillantásomat.
 - Egyetértek. Semmi kedvem egy félvért istápolni a gárdámban, aki azt se tudja mi az a tisztelet.
 - Majd tisztellek, ha visszaveszel a képedből és le tudsz győzni. - Erika ijedten ragadta meg a karomat és próbált visszatartani. Nevra csak nevetett, Valkyon pedig közömbösen figyelt és csendben maradt.
 - Nem hiszem el - könnyezett, már a nevetéstől a fekete hajú. - alig van itt pár órája és már is kihívja az egyik gárda vezetőjét.
 - Ne hidd, hogy téged nem mernélek, vámpír. - mondtam anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna felé.
 - Elég legyen! Nem hagyom, hogy csatateret csináljatok a főhadiszállásból! Ha ennyi energiátok van, tegyétek hasznossá magatokat és segítsetek a purreroknak - harsant fel Miiko, és kezébe fellángoltak haragjának kék szikrái.  -Kero, csináljátok meg Erika tesztjét, te pedig... higgadj le végre! - nagyszerű Valerie, beilleszkedésből bukta.
 - Miiko... Jamon elvinni őt az edzőpályára. Jamon érdekelni mit tud. - Lépett egyet előre az ogre. Látszólag Miiko mérlegeli a lehetőségeket. Eközben én Leiftan felé néztem és összetalálkozott a tekintetünk. Szomorkásan rám mosolygott. Éreztem, hogy segíteni akar, de semmit nem tehetett ebben a percben.
 - Miiko... - kezdte volna a szőke, de a róka közbevágott.
 - Rendben, Jamon vidd. Leiftan rád most szükségem lesz egy ideig. - mondta és kisétált. Egy pillanatra éreztem Leiftan dühét, majd egy sajnálkozó pillantást vetett rám, és követte Miikot a kristályterem felé.
Jamonnal meg sem álltunk a szökőkútig. Egyszerre lett úrrá rajtam az izgatottság és az eltökéltség. Örültem, hogy végre történik valami. A Földön is próbálgattam már a harcművészetet, de nem volt az igazi. Az emberek csak hobbiból gyakorolják, itt azonban ahogy megfigyeltem az a hőhadiszállást tudtam, hogy ez itt nem játék. Jamon hozzáállása egyértelmű volt. Komolyan vett és elvárta, hogy a legjobbat hozzam. Fegyverválasztást hamar lebonyolította. Természetesen mindegyiket használnom kellett szép sorjában. Kardot, íjat, fejszét és a többit. Az első kettő állt nekem legjobban kézre. Közelharcba csak a fürgeségemre és az eszemre hagyatkozhattam. Csak egy hülye állna le vele erőpárbajt vívni, de így se tudtam fölé kerekedni. Az erőm nélkül nem. Ökölharcba láttam, hogy óvatos, de bizonytalan is. Az első bevitt találatakor értettem meg, hogy miért. Combomat érte az erőteljes ütése. A fájdalomtól azonnal féltérdre ereszkedtem. Az ogre azonnal mellettem termett és egy eddig sosem látott familiáris is.
 - Valerie... Jamon nagyon sajnálja, Jamon nem akarta - szabadkozott össze vissza. - gyengélkedő azonnal!
 - Ne aggódj értem. Kutya bajom. - szorítottam össze a fogaimat és felálltam. Éreztem, hogy bizonytalan lépteim egy puha szőrös familiáris támogatja aki a lábamnak feszül.
 - Szia, hát te meg miféle szerzet vagy? - simogattam meg a furcsa mosómedve szerű lány fejét.
 - Ő panalulu. Egy familiáris. - válaszolt Jamon, majd felkapva gyorsan megindult a kórház fele. Ellenkezni se volt időm,ugyanis mire észbe kaptam, már ott is voltunk. A Panalulu végig mellettünk maradt. Ahogy beléptünk Egy elf nő fogadott. Látszólag hamar összerakta a képet, hogy mi is történt.
 - Jamon, újfent nem voltál tisztában az erőddel?
 - Jamon sajnálja, hogy fájdalmat okozott Valerienek. - szomorodott el mikor letett a vizsgáló asztalra.
 - Ne aggódj nem haragszom. - mosolyogtam rá és meglepettem vettem észre, hogy a panalulu felugrott mellém az asztalra és félig az ölembe mászott. Gyanakodva figyelte Ewelein minden mozdulatát miközben lekezelte a zúzódásomat. Ewelein meglepetten nézett rám mikor meglátta, hogy úgy cirógatom a familiárist mint egy kismacskát.
 -  Ez furcsa. Amaya nem épp a legbarátságosabb társ, te mégis úgy bánsz vele mintha évek óta ismernétek egymást.
 - Amaya? -néztem kérdőn mire az elf a panalulu felé biccentett és a familiáris is felém irányítja a füleit. - Szóval Amaya a neved. Nagyon aranyos vagy. - vakargattam meg a mellkasát mire doromboláshoz hasonló hangot adott ki.
 - Általában nem, de úgy látszik téged kedved. Na de kész is van. Kicsit pihensz és a lábad újra a régi lesz.
 - Nagyszerű, köszönöm. - álltam fel. Miután elköszöntem elindultam a cseresznyefa irányába. Ugyan hallottam, hogy kaptunk szobákat, de túl jó volt az idő ahhoz, hogy az egész napot benn töltsem. Amaya szorosan a nyomomba járt. A fa alatt leterítettem a kabátomat és rá heveredtem. Csukott szemekkel élveztem a napsütést. Fáradtságom kis idő után hatalmába kerített, de ahogy a mellettem játszó Amayára gondoltam, hamar eszembe jutott az erdőben látott kisfarkas is. Kíváncsi voltam mi lehet most vele. Azóta nem látta, hogy a könyvtárba rohantam. Hirtelen egy nedves orrot és nyelvet éreztem meg az arcomon. Szemeim kipattantak és az ismerős felemás szemek néztek vissza rám. Elmosolyodtam és gyengéden megsimogattam a buksiját.
 - Csak, hogy előkerültél, merre jártál? - kérdeztem, mire egy furcsa világító kaviárra emlékeztető dolgot ejtett a kezembe. Erikától hallottam, hogy a familiárisok elküldhetők különböző dolgokért, de azt hittem, hogy ezt csak a gazdájuk kérésére teszik. Ekkor fészkelődött egy gondolat a fejembe.
 - Szeretnél a társam lenni? - kérdeztem tőle, mire elég heves reakciót kaptam válaszul.
 - Ezt igennek veszem. - mosolyogtam, el mire csak megkerült és befeküdt mellém. Ezt látván Amaya, sem maradhatott ki és ő is csatlakozott némi nem tetszéssel. Féltékenységét látván csak nevettem és megcirógattam a két szarva között a fejét.
 - Ne légy féltékeny Amaya. Biztos vagyok benne, hogy téged is épp úgyanúgy megbecsül a gazdád. - hogy szavaimat nyomatékosítsam feléjük fordultam és mindkettejüket átöleltem. Nem kellett sok idő és a két familiáris mellett jött álom a szememre.