Eldarya - Angyali örökség

9. Rész

Kis gondolkodás után kezdtem csak bele zűrös gondolataim feltárásába. A legutolsó apró és jelentéktelen elképzelésig mindent elmeséltem neki,de  Ashkore-ról egy szót sem ejtettem. Közben végig igyekeztem kontaktusban maradni meleg bőrével, hogy ezáltal is erőt merítsek belőle és ne kezdjek egy újra sírni. Úgy tűnt megértette miért teszem és nem akadályozta ezen tetteimet. Hol az arcom furakodott be a nyakhajlatába, hol pedig a kezem csúszott lejjebb millimétereket lejjebb fedetlen, izmos hasa felé. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy olykor izmai megfeszülnek az érintésem alatt és egyenletes légzése elakad, vagy épp felgyorsul. Mindeközben végig beszéltem, míg egyszer csak elfogytak a szavak.
 - Ne aggódj, semmi rossz nem fog történni. Ezentúl minden lépésnél ott leszek melletted. - tudtam, hogy most nem mondott igazat, hisz a Miiko jobbkezeként voltak kötelezettségei, de ezzel most nem foglalkoztam. Hittem neki és bíztam benne, csak ez volt most a fontos. Örökké így akartam maradni, Leiftan mellett a külvilág gondjaitól elzárva. Annyira szerettem vele lenni. Ekkor a lorialet teste befeszül és megérzem fürkésző pillantását magamon. Kíváncsian néztem fel rá és láttam, hogy enyhe pír jelent meg az arcán. Ráeszméltem, hogy az utolsó gondolatomat hangosan mondtam ki. A francba.
 - Vagyis.... hát... - arcomat azonnal a ruhájába temettem, hogy elrejtsen zavarom áruló bizonyítékát és egy értelmes mondatot nem bírtam kinyögni. Kifogást gyorsan! Kipirult arcomon megéreztem meleg kezét ahogy gyengéden végigsimít rajta az állam alá nyúlva felemeli a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Arcán rengeteg érzelem futott át, de a mosolya állandó volt. Görcsösen szorítottam a ruháját miközben lázasan próbáltam felfogni a kialakult helyzetet.
 - Aranyos vagy mikor, zavarba jössz. - suttogta és éreztem ahogy keze visszacsúszik a tarkómra arca pedig egyre csak közelít.
 - Leiftan...  - légzésem felgyorsult, szívem őrülten kalapált. Testem ösztönösen reagált Leiftan minden mozdulatára. Ám ekkor hangos robbanás szakította meg az éjszaka csöndjét, majd kis idő után sikolyok hallatszottak. Mindketten tudtuk honnan jött: a főhadiszállásról.
 - Gyere - Leiftan kézen ragadott és futva indultunk a menedék felé. Oda érve láttuk, hogy teljes volt a káosz. Az emberek fejvesztve menekültek a központi épület felé, Valarian és Ewelein pedig a sérülteket igyekeztek biztonságba helyezni. Szerencsére láthatóan nem voltak súlyosan sérültek vagy halottak, mégis értetlenül álltam a kapuba.
 - Mégis... mi történt itt?
 - Megtámadtak... gyorsan siess biztonságos helyre. - lépett mellém Leiftan és nyugtalanító komolysággal nézett rám. Mögötte Jamon igyekezett rendezni az őrök sorait. Meneküljek? Azt már nem!
 - Leiftan, kérlek... segíteni akarok! - nem hagyhatom, hogy az a borzalmas jövőkép beigazolódjon. Leiftan végignézett rajtam. Láttam, hogy aggódik. - Bízz bennem, nem esik bajom.
Láttam, hogy szavaim végül szép lassan meggyőzik és egy sóhajt követően beleegyezett, majd kiadta az utasításokat: Terület biztosítása és az emberek védelme. Nem tűnt túl bonyolult feladatnak, mégis nem engedhettem meg magamnak, hogy könnyelműen kezeljem a helyzetet, hisz életek múltak rajta. Elgondolkozva tekintettem le a kezemre. Talán végre valami jóra is használhatom a képességeimet. A rövid megbeszélés után mindenki két fős csapatokban indult útnak.
 - Nymeria! - kiáltottam el magam amikor Valarian csatlakozott hozzám. A távolban ismerős farkasüvöltés víszhangzott én pedig széles mosolyra húztam a számat amikor láttam a familiárisomat felém rohanni. Mérete már egy nagyobb póniéval vetekedett.
 - Figyelj rám barátom. Használd a szaglásod és keress bajba jutottakat! - adtam ki az utasítást és azonnal engedelmeskedett.
 - Valerie! - hátrafordultam a lorialet felé. - Vigyázz magadra!
 - Te is. - bólintottam felé, mosolygott és elindultunk a dolgunkra.
Nymeria egymás után jelezte, ha talált valakit. Többnyire gyerekek és idősek voltak akik még nem jutottak el a kristályterem biztonságos falai közé. A fiatalokat egymás után ültettem fel a familiárisom hátára és a lelkükre kötöttem, hogy kapaszkodjanak erősen. Valarian egy idős asszonyt támogatott a piac bejáratánál. Rámnézett, megkérdezte, hogy boldogulok-e mire csak bólintottam és intettem, hogy siessen vele Ewelein-hez a biztonság kedvéért. Ekkor Nymeria újra jelzett, én meg azonnal rohanni kezdtem. Egy kislány sírt keservesen a farkasom lábánál. Mikor közelebb értem félelemmel telve néztem a lábára.
 - Oh ne... - a megrongálódott fal egy nagyobb sziklája szegezte a földhöz. - Ne aggódj nem lesz semmi baj.
Próbáltam lelket önteni a kislányba, de ő csak nem hagyta abba a sírást. Megértem, én sem vagyok túl megnyugtató. Ő mégis fájdalommal teli reménnyel nézett rám. Nem hagyhattam cserben. Ahogy szemügyre vettem a sérülését rájöttem, hogy óvatosan kell eltávolítanom a sziklát mert még több kárt okozhatok és talán nem állhat újra lábra. Nem Valerie! Nincs itt helye most a negatív gondolatoknak. Elszántan kerestem a kislány tekintetét.
 - Bízol bennem? - kérdeztem magabiztossággal a hangomban mire ő csak félénken bólintott. - Jólvan, tudod, hogy nem ártanék neked.
Mögé térdeltem és egyik kezemmel eltakartam a szemeit. Éreztem, hogy megrándul de közben nyugtató szavakat suttogtam a fülébe és éreztem, hogy kezd ellazulni. Óvatosan ügyelve, hogy a többi gyerek ne lássa mit csinálok az erőmet lassan a sérült végtag köré koncentráltam. Mikor végeztem, jeleztem a társamnak, mire ő fejét a sziklának támasztotta és együttes erővel kiszabadítottuk a kislányt börtönéből. Csak ekkor vettem le a kezem a kislány szeméről aki döbbenten szemlélte a történteket.
 - De hisz semmit sem éreztem!
 - Igazán bátor vagy, most már rendben leszel. - simogattam meg a fejét.
Ruhán ujját felhasználva óvatosan rögzítettem, majd őt is felültettem Nymeria hátára és a főhadiszállásra küldtem. Elárasztott a rossz érzés és követni kezdtem az ösztönömet ami a nagy kapu felé vezetett. Nem tudtam mit vagy kit keresek. Jobbra kaptam a fejem és megláttam, hogy a gárda vezetők egy ismeretlen nővel harcolnak épp. Meglepetten láttam, hogy Erika is köztük van. Láttam, hogy a nőt két fekete kutya kutya támogatja, de valami nem stimmelt.
 - Két familiáris? Ez nem lehetséges... - motyogtam magam elé és ekkor valami hihetetlen erővel ütközött belém oldalról és a földre terített.
 - Három?!  - realizáltam, hogy ami faltörő kosként rontott neki a bordáimnak egy harmadik társ volt. - Mi a fene folyik itt?
 - Nocsak Moloch, új játékszert találtál? - felnéztem, és szembetaláltam magam az ellenség gúnyos tekintetével. A név hallatán éreztem hogy a lelkem lüktetni kezdett, majd fájdalom hasított a bordáimba és a karomba. Magam elé néztem és láttam, hogy a familiáris a karomba mélyesztette az agyarait. Hirtelen nagyon dühös lettem, éreztem, ahogy a szemem fehérje elfeketedik és a támadóm tekintetében megláttam égő kék szivárványhártyámat.
 - Azonnal engedj el... Moloch! - hangom elmélyült és vészjóslóan hatolt be a familiáris felébe. Éreztem a rémületét és ahogy elengedett a nyakában lógó lánc is kezdett szertefoszlani. Moloch megrázta magát, hogy kitisztítsa fejét és elrohant.
 - Hogy merészelted?! - hallottam meg a nő hangját, mire reflexből kikerültem erőteljes csapását és összeszorítottam a szemeimet.
Csak a hangokból tudtam kikövetkeztetni az események történéseit. Úgy tűnk Miiko megmentett mindenkit, de ez sokba került neki. Szerencsére a többiek mellette voltak én meg magam elé kezdtem bámulni miután nyitogatni kezdtem a szemeimet. Látásom, még mindig nem volt rendben. Ez baj. El kell tűnnöm innen. Felálltam, de az oldalamba nyilaló fájdalomtól vissza hanyatlottam a földre. Éreztem, ahogy kiömlő vérem végigfolyik az alkaromon és megfesti a kezem alatti füvet.
 - Valerie, megsérültél?! - Nevra... Átkozott vámpír.
 - Nem, kutya bajom. - hátat fordítottam és karomat kétségbeesve próbáltam a ruhám anyagába csavarni.
 - Ne hazudj! Érzem a véred szagát. - hangja meglepett. Már majdnem azt képzelem, hogy aggódik miattam. - Na gyere. Elviszlek Eweleidhez.
Nevra óvatosan a karjába vesz én meg kénytelen voltam mindezt tehetetlenül tűrni. Megalázó, de tudtam, hogy most muszáj megjátszanom magam. Fejemet tehetetlenül a vállára hajtottam és csak lopva pillantottam ki összezárt szemhéjaim rése között. A fáradtság egyre robban megkörnyékezett ahogy kiontott vérem átáztatja a ruhámat. Hallottam a többiek lépteinek zaját ahogy közelednek.
 - Nevra, mi történt vele?! - Leiftan hangja megsajdította a szívemet.
 - Nem tudom, megsérült. - a vámpír lépteinek ringásától éreztem, hogy elhagy az erőm és sérült végtagom kihullik az ölemből.
 - A francba!
 - Ewelein-hez, de azonnal.
Hangjukat hallva már sejtettem, hogy nem lehet egy szép látvány a familiáris harapása, de most először hallottam együttérzést és aggodalmat a hangjukban. Hálás voltam, és átengedtem magam a sötétségnek. Mintha a végtelen mélységbe csöppentem volna, sehol egyetlen fényforrás se volt. Nem éreztem semmit, pedig biztos voltam benne, hogy minimum egy bordám megrepedt, ha nem eltölt. Lenéztem a karomra, de szinte nyoma sem volt a sérülésnek. A vér azonban ott volt, de az, hogy az enyém vagy másé nem tudtam. A következő pillanatban valami megváltozott. Valaki volt itt. Érzelemmentesen körülnéztem, de nem láttam senkit
 - Valerie... - mögöttem volt. Hátranéztem és ott állt, végre előttem volt akit mindig is kerestem. Azonban, csak a körvonalait tudtam kivenni és világító zöld szemeit. Letaglóztam.
 - Küzdj az életedért - lépett közelebb a démon. Hangja simogatta minden érzékszervemet. Annyi mindent szerettem volna kérdezni tőle, beszélgetni vele, mellette lenni. Szemeimet könnyek mardosták.
 - Ki vagy te? - kérdeztem, de hangom elgyötört és erőtlen volt.
 - Az titok kedvesem, de ne aggódj találkozunk még.
 - Hogy? Hol voltál eddig? - buta kérdésemre kuncogni kezdett.
 - Én mindig itt voltam Valerie. Közelebb mint gondolnád - éreztem ahogy a mellkasomra bök. - szavai egyszerre sokat és semmit se mondtak.
 - Na de... - kezdtem volna, de félbeszakított.
 - Most pedig ébredj, várnak rád... lelki társam. - bökött egy irányba ahol egy apró fénylő pont kezdett közeledni. Ösztönösen elindultam felé, de mielőtt "felébredtem" volna még utoljára visszanéztem, de a démon már nem volt ott. Éreztem ahogy magamhoz térek. Esetlenül kezdtem nyitogatni a szemem, egyedül voltam. Körülnéztem a gyengélkedőbe és óvatosan próbáltam felülni. Zajos próbálkozásomra Ewelein tűnt fel egy másik helyiségből.
 - Nananana, türelem Valerie. Gyenge vagy még - gyenge... egykoron gyűlöltem ezt a szót most azonban nem foglalkoztam vele.
 - Mi történt?
 - Ezt én is kérdezhetném. Nem jellemző rád, hogy kis híján elvérezve és bordatöréssel kerülj a rendelőmbe. - cinikusságát fájdalmas mosollyal nyugtáztam.
 - Leharcoltam egy familiárist ami szeretett volna egy darabot belőlem - bizonyítékként felmutattam bekötözött karomat. Ewelein elmosolyodott.
 - Mit ne mondjak jól megijesztettél minket.
 - Hol van Miiko? Beszélnem kell vele a familiárisokról. - kaptam fel a fejem, mikor visszaemlékeztem, hogyan is szabadítottam fel a támadómat.
 - A kristályteremben, de...
 - Oda kell mennem! - szóltam közbe és már álltam is fel karomat erősen a bordáimra szorítva. Meg sem hallgattam Ewelein intő szavait. Nem volt időm pihenni. Botladozva léptem ki az ajtón, de az erőm újból elhagyott. Hirtelen karokat éreztem meg körülöttem.
 - Valarian, de jó, hogy itt vagy - szólalt meg mögöttem Ewelein. - Elkísérnéd azt a makacs öszvért Miikohoz? Rám nem hallgat.
Valarian csak bólintott és a beleegyezésem nélkül a hátára vett.
 - Hékás - bokszoltam bele a a vállába ellenkezésképpen.
 - Ne ellenkezz! Kis híján meghaltál. - szemeiben égő komolyság hallgatásra késztetett és végül hagytam, hogy a hátán cipelve vigyen el Miiko-hoz. A kristályteremben épp megbeszélés folyt, ezt már a folyosón is hallani lehetett. Az ajtóhoz érve jeleztem fogva tartómnak, hogy letehet, de ő hajthatatlan volt, és belépett a megbeszélés helyszínére. Égő arccal bújtam be a tarkójába és a tárgyalás hirtelen félbeszakadt. Miiko érthetetlenül kérte számon a férfi megjelenését aki elmagyarázta a dolgokat. Tehetetlenül hagytam, hogy közelebb vigyen és éreztem, hogy átad valakinek. Mennyire akarnak még megalázni?
 - Ewelein teljes ágynyugalmat rendelt el, de nem bír a vérével. A bordája még nem gyógyult meg. - adta át Ewelein utasításait Valarian, míg én szégyenkezve bújtam bele az első ruhadarabba ami a kezem ügyébe került. Megcsapott az ismerős illat és kipattantak a szemeim.
 - Leiftan... - éreztem, hogy testem felforrósodik. Ölelése sokatmondó volt.
 - Szóval? Miről van szó? - kérdezte türelmetlenül Miiko, ránéztem de csak félelmet és aggodalmat láttam az arcán. Összeszedtem gondolataimat és válaszoltam.
 - A familiáris neve a kulcs. Ahogy kimondtam a nevét, a láncai eltűntek - mondtam el röviden a lényeget, de arcomra zavartság költözött. Miiko észrevettem, és bátorított, hogy folytassam.
 - Egy démon nevét viselte. Szerintem a másik kettő nevet is közöttük kell keresnünk.
A teremben nyugtalanító légkör lett úrrá.
 - Ha ez igaz, akkor komolyabb dolgokhoz kell folyamodnunk. Neked viszont pihenned kell.
Már kezdtem volna az ellenkezést és könyörögve nézem Leiftan, de amit rajta láttam letaglózott. Lemondóan sóhajtottam és hagytam, hogy a szobámba vigyen. Szótlanul tűrtem, hogy az ágyamra tegyen és leült a fekvőhelyem szélére. Nem szólalt meg, csak figyelt. Végül én törtem meg a csendet.
 - Miért Leiftan? Miért nem segíthetek?
 - Nézz magadra Valerie! Kis híján meghaltál. Én tényleg azt hittem hogy... - elakadt a szava, de tudtam, hogy mire gondolt. A szíven szakadt meg, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki. Hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a kezét és arrébb csusszantam az ágyamon, de ő nem mozdult. Apróbb húzásokkal ösztönöztem, mire beadta a derekát és mellém feküdt. Gondolkodás nélkül hozzá bújtam és a mellkasára hajtottam a fejem, hogy megnyugtassam.
 - Sajnálom, hogy gondot okoztam neked.  - Megéreztem remegő kezét először a felkaromon ami lassan az oldalamra csúszott.
 - Ne tedd, az, hogy most itt vagy kárpótol mindenért.