Eldarya - Angyali örökség

6. Rész

Mereven bámultam az idegenre, közbe gondolataim fékezhetetlenül jártak. Beszélgetni? Ezt most komolyan gondolja? Nem láttam az arcát, de testtartásából sok mindent ki tudtam olvasni. Flegmasága nagy önbizalomra utalt és egyértelmű volt, hogy nem fél tőlem. Már-már egoistának hatott. Hirtelen eszembe jutott amit Erika mesélt, miszerint a gárdát már évek óta támadja egy bizonyos fekete páncélba bújt alak. Nos, ez a leírás tökéletesen illet az előttem állóra. Szóval a gárda ellensége. Nem tudtam, hogy mit gondoljak hirtelen.
 - Beszélgetni? Ugyan miről? Teljesen hülyének nézel?
 - Jobban tennéd, ha nem bíznál az imádott gárdádban - felelte, mire nevetésben törtem ki. Apró mozdulatai elárulták, hogy sikerült meglepnem.
 - Bízni? Ugyan kérlek. Egyetlen pillanatra sem bíztam meg bennük. - Leiftant kivéve, de ezt nem kötöm az orrára. Nymeria mellettem egy pillanatra sem hagyta abba a morgást. - Ahogy benned sem bízok.
 - Soha nem is kértem kislány, de nem vagyok az ellenséged. De mivel elég okosnak tűnsz elárulok egy titkot. - lépett közelebb pár lépést mígnem alíg két méterre állt meg tőlem.
 - Elintézik, hogy a Földön írmagja se maradjon az emléketeknek.
 - Hogy mi?! - most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek. Igaz, hogy engem ez annyira nem érintett, még ha a nevelő szüleimről is volt szó, de Erikát annál inkább. Benne még mindig élt a remény, hogy hazajuthat.
 - Miért kéne hinnem neked? Egyáltalán ki vagy te?
 - Szólíthatsz Ashkore-nak és hogy hiszel e nekem vagy sem egy cseppet sem érdekel. Én szimplán szóltam, hogy ne érjen váratlanul. - mondta, majd eltűnt a kijárat fele.
Vegyes érzésekkel néztem Nymeria-ra aki csak gyanakvóan nézett arra, amerre a maszkos eltűnt. Ellentmondások hada özönlötte el a fejemet. Azt mondja nem az ellenségem, de nem is a barátom. Elpusztítaná a kristályt, de miért? Hisz akkor az rá is visszaüthet. Segít, de mégse. Ahj, megfájdul a fejem. Ashkore... Mik az igazi szándékaid? Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy alig vettem észre a familiárisomat aki nyüszögve húzogatja a ruhámat. Igaza van, holnap talán új fényben látom a dolgokat.
Másnap nem erőltettem meg magamat, hogy időben felkeljek. Még a végén rám bíznának egy nevetséges küldetést amihez semmi kedvem nem volt. Erika épp a kappáknál tartózkodott a farkaskölyökkel. Érdekes, amióta megjelent neki a kristály szelleme, azóta láthatóan másképp viselkednek vele és ő is kezdett beilleszkedni. Hirtelen eszembe jutott Ashkore és halvány mosoly húzódott a számra. Kíváncsi vagyok, hogy fogja megemészteni, hogy a tündérek hazudtak neki. Hirtelen a fejemhez kaptam a kezem, mire Nymeria és rám nézett.
 - Francba... mióta fejlesztem a démon képességeimet, egyre inkább érzem a sötétséget is. - hirtelen ötlettől vezérelve próbáltam előhívni az angyal formámat és mikor a szárnyaimra tekintettem elkomorultam. Egykori fehér tollaimat itt-ott fekete foltok tarkították. Mit jelenthet ez? Az emberek világában megtanultam, hogy mindenkinek van árnyoldala. Senki sem patyolat tiszta, vagy velejéig gonosz. Mint a yin és yang.  Tarka szárnyaim talán azt jelenti, hogy a jó úton haladok? Ekkor megéreztem valaki jelenlétét az ajtóm előtt és reflexből váltottam emberi formára.
 - Valerie? Ébren vagy? - hallottam meg Ykhar hangját egy rövid kopogás után.
 - Most már igen. - nyitottam ajtót. - Mit szeretnél?
 - Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de nem láttad véletlenül Schwarz-ot?
 - Schwarz? Az meg micsoda? - elég buta fejet vágtattam, mert a brownie csak kuncogott.
 - Ő Chrome familiárisa. Már jó ideje nem hallottunk róla és Erikáról, Miiko kezd aggódni.
 - Nocsak, a róka mutat némi érzelmet is az állandó homlokráncoláson kívül? - nevettem, de amikor észrevettem Ykhat mérges tekintetét szélesebbre tártam az ajtómat. - Mint látod, a szobámban nincs.
 - Értem, azért ha látod...
 - Szólni fogok, ígérem - szakítottam félbe. Ykhar csak bólintott és és elindult.
 - Jut eszembe... - fordult még vissza a folyosó végéről. - Leiftan visszatért.
Ezzel eltűnt a látóteremből. Nymeria csendben mellém lépett és fejét a kezem alá dugta egy kis simogatásért. Mosolyogva ereszkedtem le mellé és öleltem át a nyakát. Sokszor láttam, hogy az ablakomból les ki a nagy kapu irányába. Nem kellett gondolat olvasónak lenni, hogy tudjam várt valakire.
 - Amaya-t vártad eddig igaz? - farkason csak arcon nyalt ami nekem felért egy igennel. - Akkor gyere keressük meg őket - álltam fel és célirányosan indultunk meg a kristályterem felé. Ott aztán nem léptünk be, csak megálltunk az ajtó előtt. Hátamat a falnak döntve döntve vártam. Ha Leiftan visszatért a küldetéséről akkor most biztosan Miikonál van. Alig lehettünk ott pár perce, mikor egy jelenlétet éreztem meg balról közeledni. Óvatos volt és halkan közeledett, mindegy elárulta, hogy rosszan sántikált. Csukott szemekkel is ki tudtam találni ki az.
 - Meg ne próbáld... Nevra.
 - Nocsak, érzed a jelenlétem? Lenyűgözöl Valerie. - ridegen néztem a tenyérbemászó arcát.
 - Azóta éreztem, hogy beléptél a sok ajtós terembe. És én még azt hittem az árnyék gárdának az észrevehetetlenség és a lopakodás a szakterülete. - próbáltam bosszantani kisebb nagyobb sikerekkel. Ő csak mosolygott, majd vámpírsebességét kihasználva kezeimet lefogta és a falnak nyomott. Hátam fájdalmasan csapódott a kemény felületnek.
 - Oh jaj, csak nem fájt? Jégcsap hercegnő, valakinek ideje lenne tiszteletre tanítania.
 - És pont te lennél az? - feltűnően végigmértem - ennél azért többre számítottam.
éreztem, hogy kezem alatt a fal kezdi megadni magát, ahogy jobban a falhoz nyomta. Ügyes vagy Valerie...  ezt most jól megcsináltad. Egyértelmű volt, hogy Nevra testi ereje nagyobb az enyémnél,semmit nem tehettem jelen helyzetben.
 - Hidd el nem fogok csalódást okozni - ezzel a mondattal hajolt a nyakam felé. Láttam, hogy agyarai kivillannak ajkai körül. Ez baj. Testemen végigfutott a pánik. Mikor megéreztem meleg leheletét a nyakamon hirtelen kivágódott a kristály terem ajtaja.
 - Nevra... Fogd vissza magad. - fagyos légkör eluralkodott a folyosón. Nevra megdermedt én medig a hang fele pillantottam. Leiftan szemeiből olyan mérhetetlen megvetés és harag áradt, hogy csak nyelni tudtam. A vámpír elengedett, de látszólag figyelmen kívül hagyta a felé irányuló baljós energiát. Ahogy a zöld szemek rám siklottak láttam, hogy azonnal megenyhültek és nyugodtabban folytatta.
 - Miiko, már vár.
 - Ezért jöttem, mellesleg igazán kezdhetnél valamit a csajjal. Könnyen fejét vesztheti, ha nem tanul meg viselkedni.
 - NEVRA! - zengett a folyosó egy ideges kitsune hangjától, de a fekete hajú csak vigyorgott.
 - Jobb ha sietek, mielőtt Miiko ideg összeomlást kap. - nevetett ahogy kikerülte Leiftant és eltűnt a kristályteremben.
Megkönnyebbültem hajtottam hátra a fejem. Ez veszélyes volt. Kitudta mi történt volna, ha megízleli a véremet. Nyilván való volt,hogy a földi legendák a vámpírokról nagy része valótlan találgatások voltak, épp ezért nem tudtam, hogy mire is képes valójában Nevra. Vajon érezheti egy tündér faját kizárólag a véréből?
 - Jól értesz hozzá, hogyan kell bajba kerülni igaz? - hallottam Leiftan hangját közvetlenül előttem.
 - Általában én vagyok az, aki a veszélyt jelenti - bámultam kitartóan a plafont.
 - Meglehet, de meg kell tanulnod mérlegelni, hogy kit tudsz legyőzni és kit nem.
 - Tudod, meglepően finomat kezeled a megszidásomat. -hallottam, hogy nevet, de csak folytattam. - Nem kell aggódnod miattam, nem ismersz, de tudok vigyázni magamra.
 - Igazad van, tényleg nem ismerlek - egyik kezét a falra tette, pont a fejem mellé. - De meg akarlak ismerni.
Kíváncsian fürkésztem a szemeit, hátha többet is tudok olvasni a tekintetéből. Érdekelt mi motiválja, hisz amióta megérkeztünk egy rossz szava, vagy nézése sem volt ránk. Mindig segített és támogatott. Mellettem volt, ha szükségem volt valakire, meghatott ez a fajta figyelem és odaadás. Zavaromban a mellkasának döntöttem a fejem. Képes leszek valaha is elmondani neki a teljes igazságot? Bízni akartam benne, de féltem. Hisz ő Miiko jobbkeze a gárda élén én meg... egy démon, a tündérek ellensége. Most azonban a szívem válaszolt az eszem helyett.
 - Rendben, ismerj meg. - éreztem, hogy egyenletes légzése egy pillanatra megakadt. - De akkor te is mesélj magadról - újra felnéztem rá. Boldog volt, de mást is láttam a szemeiben amit nem tudtam megmagyarázni, de nem is volt rajta időm gondolkodni.
 - Leiftan, Valerie! - jött felénk rohanva Ykhar. - Gyertek.... Chrome és Erika... megérkeztek.... gyorsan a gyengélkedőbe...
Bár nem tudott értelmes mondatot kinyögni mégis megértettük a mondanivalóját és sebes léptekkel a gyengélkedő felé vettük az irányt. Az ajtó előtt megláttuk a csurom vizes Valkyont és mellette a farkaskölyköt akinek aggódó tekintete túlságosan is árulkodó volt. Baj volt Erikával. Ahogy erre ráeszméltem fekete köd ereszkedett az agyamra, odarohantam Chrome-hoz és a ruháját megmarkolva felkentem a falra.
 - Mit műveltél vele? Azért kísérted el az átkozott kappákhoz, hogy megvédd, nem azért hogy félholtan hozd vissza.
 - Várj Valerie, nem úgy volt... - kezdte volna Chrome, de nem hagytam, hogy végigmondja
 - Nem érdekelnek a kifogások! Olyan nagyra vagy magaddal, hogy kölyök létedre az árnyék gárdában mereszted a lábadat, akkor kérdem én, hol voltál amikor mellette kellett volna lenned?
 - Valerie! Elég legyen! - ragadta meg a karomat Valkyon. - Tudom, hogy dühös vagy, de ezzel most nem segítesz.
Bármennyire is fájt belátnom, de igaza volt. Még egy utolsó gyilkos pillantást vetettem a farkasra mielőtt elengedtem és Leiftan mellé hátráltam. Nem néztem rá, de tudtam, hogy ő bizony figyel. Fél óra múlva Ewelein jött ki a gyengélkedő ajtaján és jelentette, hogy beléphetünk. Persze miután volt hozzám egy két keresetlen szava az előbbi hangzavar miatt. Bent Erika már ébren volt és nem sokkal utánunk Miiko is megjelent Nevrával.
 - Erika, hogy érzed magad? - vette mindenki körbe aggódóan a lányt.
 - Jól vagyok, ne aggódjatok értem.
 - Hál istennek, azt hiszem nem éltem volna ha bármi is történik veled. - Erika kérdőn nézett a farkasra aki csak sunyítva a válla fölött rám nézett. Újfent rámordultam a pimaszságáért, mire ő fülét farkát behúzva a szoba távolabbi részébe menekült. Pimasz kölyök. Erika meglepetten nézett rám, majd tekintete ellágyult és rám mosolygott. Úgy tűnt összerakta a képet. Ám hirtelen szemei kitágultak és elnéztek mellettem. Abban a pillanatban éreztem meg azt a bizonyos jelenlétet a hátam mögött. Hátrafordultam én ott állt.
 - O....Orákulum. - hallottam Miiko döbbent hangját.
 - Erika... Segítened kell mielőtt a démon megtalálta a társát. - mondta, majd halványulni kezdett. - lesokkolódtam.
 - Várj orákulum! Nem értem az ősnyelvet - kiabált utána Erika, de a jelenség addigra már eltűnt.
 - Ősnyelv? - kérdeztem mikor a többiek felé fordultam.
 - Az ősidőkben a tündérek és emberek közös nyelve volt. Mára már feledésbe merült és nincs róla feljegyzésünk. - felelt Miiko miközben a fejét rázta. - Senki nem beszéli már az ősnyelvet.
Ekkor érkezett a következő sokk. Ha a tündérek sem ismerik, akkor én miért értettem minden szavát? És amit mondott... Mielőtt a démon megtalálja a társát... Mit értett ezalatt? Mi közöm van nekem mindehhez?
 - Volt egy álmom amíg aludtam - szólalt meg hirtelen Erika és mindenki felé nézett. - Az Orákulum bajban volt, egy sötét gonosz árnyék üldözte. Azt mondta neki vagy behódol, vagy elpusztítja. Emberi volt, de mégsem. A következő pillanatban mindenhol fekete tollak voltak.
Erikában eltört a mécses és sírva fakadt. Ezt látva a többiek arcán nyoma sem volt kételynek, tudták, hogy igazat szól. Bennem eközben más játszódott le. A leírása hasonló volt, amint amiket az árvaházbeli gyerekek mondtak az árnyékomat látva. Elöntött a lelkesedés. Az orákulummal, eddig sose találkoztam és nem is volt dolgom vele. Így pedig, ha nem rám értette a démont akkor.... Van egy másik.