A Lépcsőfiú (1. rész)

Három - Összezárva

„2019. január 12.

Tegnap sokkal jobban szórakoztam, mint korábban – velük. Azt nem mondom, hogy mindenki élvezte, mert Annát szerintem baromira kikészítettük, viszont én nagyon jól éreztem magam. Örülök, hogy Ákos a barátom. Vele nem érzem magam egyedül."

Január 11-ére tisztán emlékszem a mai napig. Semmi különös nem történt, semmi filmszerű, ikonikus rádöbbenés, csak egy szimpla együtt eltöltött délután, s az azt követő pillanatok. És érzések.

Anna, Ildikó, Ákos és én. Így voltunk négyen, egy kis baráti társaság. Együtt ebédeltünk, együtt mentünk órákra, délután párszor együtt vártuk meg Ákos buszát. Nem feltétlenül voltunk jó barátok, inkább csak kellett egy csapat, ahova tartozhattunk.

Megtudtam, hogy Ildikót is rengeteget szekálták régen az osztálytársai, mert sokkal okosabb volt náluk. Annát is folyton kiközösítették, mert nem érdekelték azok a tipikus lányos témák, pletykák, inkább videójátékozott, mint helyes fiúkról pletykálkodjon a többiekkel.

Ákost szintén sokat bántották azért, mert lányokkal barátkozott. Neki volt is egy iskolaváltása hatodikban, és nehezen viselte. Folyton mindenki csak piszkálta, mert vékony meg a lányos dolgok érdeklik.

Szóval elcseszett egy csapat voltunk, mindenkinek megvolt a maga története, de legalább együtt voltunk, és – ha nem is igaz barátként – egyfajta menedéket biztosítottunk egymásnak. Mind négy rokkant, akik egymásba kapaszkodnak.

- Erre a filmre el kell mennünk! – mutatta Anna a telefonján a legújabb szuperhősmozi előzetesét. Borzalmasnak tűnt, de Anna oda volt értük. Talán a képregények miatt. A kettő együtt jár.

- Mikor játszák? – kérdezte Ákos.

- Hát igen, ez a bökkenő – húzta el a száját Anna. – Péntek, fél nyolckor.

Ákosnak nem érné meg. Egy órás buszútra lakik a várostól, ha hazamegy, lényegében jöhetne is vissza.

- És ha bent maradnánk, és kivárnánk? – vetette fel Ildikó.

- Feljöhettek a lakásba – ajánlotta fel lelkesedve Anna. – Apa pénteken nem dolgozik.

Annáról azt kell tudni, hogy az apjának van egy magánpraxisa, és jó sokat keres. A rendelője pedig egy átalakított lakás, ami – mint később kiderült – akkora, hogy az ember elfárad, mire körbejárja az egészet. Viszont ők nem ott laktak, csak ritkán mentek fel. Szóval tökéletes hely ahhoz, hogy átvészeljük suli után azt a négy és fél órát.

- Megkérdezem otthon, de amúgy benne vagyok – mondtam.

- Dettó – vigyorgott Ákos. – Végre láthatjuk azt a legendás lakást.

*

Négy és fél óra nem túl sok idő. De olyan emberek között, akikkel csak azért barátkozol, mert mindannyiótoknak hasonlóan megsérült a lelkük régebben, már nem akkora buli. Ez elején még egész jó volt. A nappaliban volt egy zongora, amelynek a mély félhangjai fülsértően hamisan szóltak, de azért lehetett rajta játszani.

Egy ideig csak szemeztem a zongorával, addig Anna telefonján néztünk videókat.

- Anna... – kezdtem lassan.

- Igen?

- Lehet használni azt a zongorát?

A lány elmosolyodott és odasétált a hangszerhez.

Játszott rajta egy rövid dallamot, majd azt mondta, lehet. Odamentem és egy ideig elszórakoztattuk magunkat. Ő mutatott nekem egy kíséretet, amire ő rájátszott egy fődallamot, és aztán fordítva. Imádok zongorázni. Örültem, hogy Anna is vevő volt erre.