A Lépcsőfiú (1. rész)

Tíz - Egyszer fent, egyszer lent

„2019. május 27.

Valami történt, valami elromlott, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Egyszerűen egyik pillanatról a másikra eltűnt az a kedves mosoly, amely eddig életben tartott, s helyette borzalmasan közömbös, szinte megvető lett az ábrázolata.

A szerelem nem örök. Az iránta érzett imádat egyre apad, s gyűlölet veszi át a helyét. Azonban a szeretet, amit iránta táplálok, nem tűnik el, csak jelentősen megcsappan. De az iránta érzett gyűlölet növekszik... egyre csak..."

Kiskoromban mindig is író akartam lenni. Erről a mai napig nem tettem le, bár inkább már csak amolyan megfoghatatlan álomként gondolok erre. A drámai érzékem azonban az idők alatt nem kopott meg. Talán ez és a mindent elsöprő szerelem eredményezhette azt is, hogy hajdanán ilyen szélsőségesen tudtam valakihez ragaszkodni. Persze kívülről semmi sem látszott ebből. Ami nem volt jó dolog. Ez a vihar bennem zajlott és egyedül csak én tudtam a létezéséről.

Osztálykirándulás után benne volt a levegőben – legalábbis számomra – hogy megváltozott közöttünk a hangulat. Utáltam látni az arcán a közönyt, miközben beszéltem hozzá. Vagy azt, hogy tekintete és figyelme vagy Szávaira vándorolt, vagy valaki másra, aki nem én voltam.

Aztán pár napra rá végre újra láthattam jókedvű ábrázolatát.

- Mindjárt olaszút! – mondta izgatott hangon. A szívem egy csapásra felmelegedett lelkességét látva.

- Elsején indultok?

- Ha az a szombat, akkor igen – vágta rá.

Nagyjából februárban meghirdettek egy egyhetes olaszországi utat, ahova az olasztanár viszi el a burzsuj diákokat jó pénzért. Egyrészt horribilisen drágának tartottam anno, másrészt amikor meghirdették, még nem éreztem azt, hogy egy hétig el tudnék lenni a suliból bárkivel, így nem jelentkeztem erre. Azt viszont tudtam, hogy megy erre. És Szávai Peti is... Plusz jó páran még a másik osztályokból, bár a neveket ítélve nem az én világom lenne az az út...

- És várod már? – kérdeztem.

- Hát persze, hogy várom már. A legeslegjobb hét lesz a tanévben! – lelkendezett. Ez persze egy picit rosszul esett, hiszen nem leszek ott, és lemaradok majd a legeslegjobb hetéről. De nem engedhettem meg magamnak, hogy emiatt bánkódjak. Nem akartam ott lenni a sok nálam mérföldekkel menőbb és taplóbb ember között.

- Biztos jó lesz – bólogattam.

- Az tuti.

Szávai Peti jelent meg mellettünk.

- Kár, hogy nem megyek – próbálkoztam, de Ákos szeme már elsiklott mellettem.

- Aha, igen – válaszolta, de egyáltalán nem győzött meg.

A másik felé fordult, aki nagy vigyorogva kezdett neki magyarázni valamit. Nem érdekelt különösebben. Hangtalanul felszívódtam.

„2019. június 3.

Miért van az, hogy eltűnt az osztály (erősen megvető macskakörömbe:) krémje, és teljesen nyugis a hangulat? Nincs Szávai Peti, Sziszi, Lacika meg a nagyhangú Meggyes Peti, és halálos nyugalom van! Nincs kiabálás, csapkolódás, rohangászás. Az egész iskola csendes.

Ákos sincsen.

Azt hiszem, hiányzik.

De közben meg örülök, hogy nincs itt.

Azt hiszem, nyugodt vagyok."

„2019. június 6.

Újra láthatom és ez megrémisztett. A fél osztály elment egy egyhetes olasz kirándulásra, köztük Ő is. Egy hétig nyugalom volt, élveztem a pihenést, a csendet. Élveztem, hogy nem kell minden szavát lesnem, mert ha velem van, megbolondulok. De az utolsó napokban már egyre jobban kezdett hiányozni.

És eljött a pillanat, amikor újra láthatom.

Belépett a terembe és besütött a napfény az ablakon. Mosolygott: visszatért gyermeki bája!

Fáradt, lebarnult arca ragyog, ahogy rám néz. Így egyedül, Az (Szávai) nélkül, teljesen kivirágzott; tökéletes felét mutatja a világnak és nekem. Újból mosolyog, derül – igen – visszatért a boldogsága, szépsége, csodája!

Olyan tökéletes, olyan hibátlan. Nem minden persze a külső, de neki a belsője is töretlen ekkor: ha nincs vele Az. Az, akik lefogja előle a fényt, nem hagyja, hogy kiteljesedjen, hogy kifakadjanak a rügyei és teljes valójában pompázzon.

Nem nézek rá folyton, s így is mindig rajta marad a mosolyán a tekintetem. Egyszerűen túl sok ez a szépség, hogy beteljek mindezzel. Olyan, mint a tűz, amely megbabonáz, bevonz magába, hogy aztán megégessen."

Az elmúlt napokban Ákost mintha kicserélték volna. Mosolygott, vidám volt, és rengeteget beszélgettünk. Sokat mesélt erről a híres-neves olaszútról; ezek voltak a legjobb pillanatok. Amikor csak hallgattam a hangját, miközben lelkesen beszélt és szemében ott csillogtak az emlékek.

Mesélt arról is, hogy összeismerkedett egy másik osztályos lánnyal, valamilyen Enikővel, és egészen összebarátkoztak. Ahányszor kimondta a történetek mesélésekor a lány nevét, összeugrott a gyomrom.

- Aztán takarodó után fogtam magam, és átmásztam hozzájuk.

- Másztál?

- Közös volt az erkély – magyarázta, miközben betolta a billentyűzetet az asztal alá. Az informatika teremben voltunk; már végeztünk a feladattal. – Lényegében. Szóval átszöktem, és egy csomót kártyáztunk meg beszélgettünk.

Ekkor Szávai Peti gurult közénk a székével, és közbevágott:

- Aztán mi meg közben lefeküdtünk aludni, Ákos meg nem tudott visszamenni.

- Mi? Ez most komoly? – nevettem.

Aztán egyből megijedtem. Ugye ez nem azt jelenti, hogy azzal a lánnyal aludt?

- Hát ja – forgatta a szemét Ákos.

- Ez az idióta meg elkezdte ütni az erkélyablakot hajnali háromkor – folytatta kaján vigyorral Szávai.

Jó, ezen nevetnem kellett. Tökéletesen láttam magam előtt Ákos ideges fejét, miközben dübörög az üvegen az éjszaka közepén.

- Ezt megnéztem volna – mosolyogtam.

- Tudod, mekkora öröm volt erre ébredni? – nézett rám Szávai.

- Meghiszem azt.

- Mert nem tudott volna elmenni aludni. Folyton azzal a kis barátnőjével lógott!

Megdermedtem, és Ákosra sandítottam, akinek az arcán egy félmosoly suhant végig, majd szemforgatva felkacagott:

- Hülye – vágta oda Szávainak.

Megmagyarázhatatlan erő rántotta össze a gyomromat. Egészen idáig meg sem fordult a fejemben, hogy ha egyszer lesz Ákosnak valakije, én mit fogok majd csinálni. Mert nyilván összeismerkedik egyszer egy lánnyal, és onnantól kezdve nekem fel is út, le is út. És ez a nap egyre inkább közeledett!

Mi lesz akkor, ha barátnője lesz, én meg itt maradok egymagam? Örökké utána vágyakozva. És pontosan tudom, hogy sosem kaphatom meg, de így, hogy velem barátkozik és nincs barátnője, sokkal elviselhetőbb ez az egész. Hiszen a remény hal meg utoljára. Amíg nem látom, hogy mással van, addig az esélye ott fog lebegni – még ha nem is következik be, de nincs kimondva, hogy soha. Ezért sem akarom, hogy megtudja, hogy szeretem. Ha kimondom neki, onnantól kezdve valósággá válik a válasza is. És ha azt mondja, nem, onnantól kezdve már nincsen másik lehetőség!

Ezt a dolgot megpróbáltam sürgősen kiverni a fejemből. De, amikor a folyosón összefutottunk Enikővel és barátnőivel, és Ákos megölelte őket, mindig azt éreztem, hogy egyre közelebb van az a bizonyos összeomlás pillanata.

Azokon a napokon gyűlöltem ezt az lányt!

És elképesztően vágytam arra, hogy Ákos engem is így öleljen meg egyszer.