A Lépcsőfiú (1. rész)

Négy - Miért történik ez velem?

Magyar órán hátul ültem, tökéletesen ráláttam az egész osztályra. A padtársam, Meggyes a telefonját bámulta a pad alatt, nem zavart sok vizet.

Slusszpoén: az osztályban négy Péter is volt. Az egyikük Meggyes, aki mellettem ült (vicces volt, amikor első tanítási napon bemutatkoztunk egymásnak). A másik kettő Bokros és Szávai, az utóbbival együtt jártam programozó szakkörre, és egészen bírtam (igaz, hogy inkább a „menőkkel" barátkozott, de velem is tök jó fej volt). A negyedik Peti meg én voltam. Ezért négyünket mindenki csak a vezetéknevünkön szólított. Egyedül a kis csapatban nem. Ők mind Petinek hívtak, aminek örültem.

Oldalra pillantottam. Ákos Szávai mellett ült (általános iskolás haverok voltak, talán az egyetlen fiú, akivel jóban volt anno), és kissé unott arcot vágott. Néha a jegyzeteibe pillantott, majd felemelte a fejét és hallgatta Vakarcsbácsi unalmas monológját (a tanár neve valójában Vacsok Tamás volt, csak Lacika aggatta rá ezt a gúnynevet, és rajta is ragadt).

Mivel épp a Rómeó és Júlia volt terítéken, amit már olvastam, így nem is figyeltem annyira – Vakarcsbácsi ugyanis egyelőre csak a cselekményt ismertette – így maradt időm nézelődni. A kopár, színtelen falakat bámultam.

Unalmasak.

Újra visszapillantottam Ákosra, aki most mintha elmosolyodott volna. Valamiért nekem is mosolyra húzódott a szám.

Aztán a táblát kezdtem bámulni, amin a tanár görbe betűi sorakoztak. Úgy hallottam, hogy az ember írása megmutatja, milyen az ember személyisége. Ezek szerint Vakarcsbácsinak görbe a személyisége. Én mindig is szépen írtam, ami előnyére vált sokaknak, amikor órák után a vázlataimat fotózgatták. Ákos is szépen írt, a betűi kicsit jobbra dőltek, ami azt hiszem, a kreatív agyfélteke előnyösebb működését jelenti.

Vacsoknak nagyon unalmasan dörmögött a hangja, mintha éppen el akarna aludni. Komolyan, az előbb úgy láttam, ásított is egyet. Az asztalon könyökölt, és szinte láttam magam előtt, ahogy lecsukódnak a szemei és leborul a naplóra. Azt mondták, hogy Ákosnak lányos hangja van. Szerintem ez hülyeség. Egyáltalán nincsen lányos vagy fura hangja. Szerintem jó a hangja. Olyan kedves. Amilyen ő is.

*

Szünetben berohantam a mosdóba, ahogy hirtelen tudatosult bennem valami. Úgy ért a felismerés, mintha forró vízzel öntöttek volna nyakon. Hirtelen felgyorsult a szívverésem, és majdnem asztmarohamot kaptam, ami korábban csak egyszer fordult elő, amikor kiskoromban azt hittem, hogy elvesztem az ausztriai nyaraláson.

Belenéztem a tükörbe. Egy rémült fiú bámult vissza rám. A haja kócos, a szemeiben zavartság ült.

- Ki vagy te? – kérdeztem suttogva. Az sem érdekelt, ha valaki meglát. Teljesen össze voltam zavarodva.

Vizet fröcsköltem az arcomra, ami most – annak ellenére, hogy barna a bőröm – hófehér volt.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyeneken kell majd járnia az eszemnek. Mindig volt valami hülyeségem, amit túl tudtam gondolni, de hogy eljutok idáig?!

Előkaptam a zsebemből a telefonomat és megnyitottam a galériám. Megnyitottam a képernyőképet, amin Ákos arca mosolygott, és émelyegni kezdett a gyomrom. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Megpróbáltam mélyeket lélegezni, nehogy befulladjak. Nagy levegő. Egy-kettő-három. Kifúj. Nyugalom.

Először ki akartam törölni a képet, de úgy éreztem, bánnám, ha így tennék. Ettől pedig még inkább összezavarodtam.

Kisiettem a mosdóból, de nem mentem vissza az osztályba. Fanniék felé vettem az irányt. Nem akartam visszamenni oda, ahol Ákos volt. El akartam felejteni, amilyen gyorsan csak tudtam.