A Lépcsőfiú (1. rész)

Kilenc - Osztálykirándulás (2. rész, Hazaút)

„2019. május 25. Osztálykirándulás, hazaút

Kezdem azt érezni, Ővele az életem egy hullámvasúttá vált. Hol a felhőkben szárnyalok, hol pedig egyetlen szava miatt a föld alá zuhanok.

A kirándulás eleje tökéletes volt, de aztán elromlott. Egyre erősödik Ő iránt az odi et amo érzése. Hogyan lehetséges, hogy valakit, akit ennyire erősen szeretek és akihez ennyire vonzódok, mégis gyűlölök?

A vonat zötyögve halad, pont úgy, mint ahogy én magam távolodok a felhőtlen boldogságtól. Régen bántottam embereket,

(Gyors megjegyzés ide: Volt általános iskolában egy lány, akivel mindig szekáltuk egymást, és volt alkalom, amikor ő komolyan megbántott, és én is őt. De aztán pár óra után mindig bocsánatot kértem tőle, mert nagyon rosszul éreztem magam miatta és ilyenkor mindig kibékültünk. Egy komolyabb eset után önszántunkból még az osztályfőnök elé is elmentünk, és elmeséltünk mindent. Nyolcadikra pedig különösen megkedveltem a lányt és jó barátok lettünk.)

majd egyből megbántam, de inkább a félelem vezérelt, amikor bocsánatot kértem tőlük. Engem is bántottak – a mai napig is – megbánás nélkül. Ez lenne az, amit bátorságnak hívnak?

Egyre messzebb sodródok attól az egyetlen embertől, akit igazán szeretek és igazán gyűlölök. Egyre többször zuhanok le, már ritkán vagyok a felhőkben. A hullámvasút kezd kisiklani velem együtt.

Akarom, hogy tudja valaki, hogy lássák, mi folyik bennem és megértsen végre... bárki. Legbelül azt akarom, hogy ezeket a papírokat elolvassa valaki és átérezze a helyzetemet, vagy segítsen. De persze ez csak önsajnálat...

Szeretem Őt és próbálok a kedvében járni, de szinte lehetetlen. Ott van – újra – Az (Szávai). Az bármit mond, semmi sem történik, csak mind a ketten elvigyorodnak rajta. Az nem tud rosszat mondani számára. Ha én poénkodok, komolyan veszi és belép azon az ajtón, amitől számomra megfejthetetlen állapotba kerül.

Kezdem látni, hogy Ő mindennek a közepe, ami csak idén történt velem. Ő köré épült az egész kilencedik osztályom, Ő volt az egyetlen, aki köré építettem mindent, mígnem az össze építőanyagom elfogyott. Ő az, akinek egyetlen szavára lebontom és újraépítem a falakat. Függök tőle, és most értem el oda, hogy már csakis tőle.

Ő... a...

Annyira, de annyira szeretem, és olyan határtalanul gyűlölöm a falért, amit köré építettem és azért, mert ilyenné tett: átváltoztatott.

Most is itt vagyok, a leghátsó ülésen, a vonaton. Tegnap beszéltünk róla, hogy egész úton majd kártyázni fogunk. Most észre sem veszi, hogy nem vagyok ott. Nem keres, nem akar...

A másik most jött ide és hívott, de hiába; én Őt szeretem.

Őt...

A név csak csapda."

Hát igen, láthatjátok. Ott ültem egész hazaúton a leghátsó ülésen, egyedül, a lábaimat felhúztam a mellkasomig, és olvastam, aztán meg ezeket a papírokat írtam, végül némán sírni kezdtem. A Bokros Peti volt egyedül a látókörömben, ő szerintem észre is vette, hogy sírok, de úgy tett, mintha nem látná.

A kirándulás második napja is egész jól indult. Egy kötelező túra, egy kis szabad program, végül megpihentünk és vártunk a vonatra.

Aztán felbukkant Szávai, Ákost pedig a hatalmába kerítette. Valójában csak jóban voltak – amolyan haverok. Szávaival Ákos ökörködhetett, vele nem igazán volt tabutéma: kötetlen, határok nélküli és szórakoztató. Ezt kínálta neki Szávai.